„Azt próbálom megérteni, hogy milyen a lelke”

Egy karnyújtással el kell tudnom érni, hogy a nézőim értsék a vágyat, ami a mozdulatot előhívta: „tarts velem, kérlek, ölelj meg, és ne engedj el”. Ezt a szempontot a beszélgetésünknek abban a részében hozza fel, amikor a táncosszerep formálása válik témává: hol és miben nyer jelentőséget a történet mellett a lélek megmutatása is.

Dupla szerepben lép fel Emily Brontë világhírű regényének színpadi vál­tozatában, a Miskolci Balett előadásában. Kovalszki Boglárkával beszélgettem.

Megvan még a Catherine/Cathy szerepével való találkozás pillanata?

Hogyne, de nem egyetlen pillanat volt. Amikor megtudtam, mi vár rám, szokásommal ellentétben először a filmet próbáltam végignézni. Nem könnyen ment, időre volt szükségem hozzá. Sötétnek találtam a hangulatát.

A története vagy az elbeszélés módja miatt?

Szorongást éreztem. Érdekes, hogy amikor már a próbateremben foglalkoztunk a darabbal, elmúlt ez az érzésem, képes voltam végignézni és befogadni a filmet. Elolvastam a könyvet is – mindig ez az első, ha irodalmi klasszikust dolgozunk fel táncjátékban. Eszméletlenül tetszett. Vitt magával a történetben. Annyira előttem volt, hogy mit szeretnék megmutatni belőle. Próbáltam megragadni bizonyos részleteket, hogy mi az, amit a saját életem és tapasztalataim alapján tudok ezekről a nőalakokról. Catherine például nagyon zizi.

Zizi? Már hogy nem a valóságban él?

Én például álmodozó típus vagyok. Gyakran elrévedek – ilyenkor mindig megkérdezik: „Bogi, hol vagy?” Úgy képzelem, minden nő személyiségének van ilyen része.

Az ilyen, talán sokakra jellemző tulajdonságokon túl volt-e valami közelebbi közös is?

Én is szörnyen tudok sze­retni, akárcsak ők. A ka­rakter egyébként nem elsőre születik, mindig

épül, velem együtt, ahogy új és új impulzusok érnek. Ahogy újra megértek valamit belőlük. Nagyon szeszélyesek például. Van bennük tartás, de kis bolondok is közben.

A gyermeki rész a felnőttségben?

Igen, van valamiféle gyerekes vonásuk.

Milyen impulzus elég erős ahhoz az életben, hogy hasson a színpadi játékára?

Lényegében a színházban élem az életem, a legtöbb impulzus a szakmában ér. De ha kilépek az ajtón, és odakinn esős-szeles idő fogad, befolyásolhatja a kedélyem által azt is, hogy milyen leszek a szerepben.

Szomorúvá teszi?

Elgondolkodtat. Nem a szomorúság válik hang­súlyossá, hiszen a darab sem csak a szomorúságról szól. Inkább elgondolkodom, engedem, hogy előjöjjenek a hangulathoz illő képek a fejemben. Átengedem magam az érzésnek. Amikor az előadás legelején állunk a taka­rásban a parteremmel, Dávid Patrikkal, és a gép elkezdi befújni a színpadra a füstködöt, beleállok az áramlásba. Olyankor Patrik megkérdezi: „minek állsz bele, olyan hideg az.” És én mindig elképzelem, hogy éppen a szélben állok, valami szikla tetején. Ez az, ami belesodor a történetbe.

Kritikus vagy elfogadó a nőkkel, akiknek a lényét ön mutatja meg ebben az előadásban? Gondol-e a hibáikra hibaként? Vagy csak a belehelyezkedés számít?

Jó, ha valaki kívülről is tudja látni, biztosan fontos is, de én nem keresem erre a lehetőséget. Igazából azt próbálom megérteni, hogy milyen a lelke, de nem keresem a hibáit.

Eltáncolható-e a lélek?

Érző lények vagyunk, akiknek – nyilván – a mozdulatai beszélnek. Egy karnyújtással el kell tudnom érni, hogy a nézőim értsék a vágyat, ami a mozdulatot előhívta: „tarts velem, kérlek, ölelj meg, és ne engedj el.”

Mozdulatról mozdulatra épül a történet, töltekezik meg lélekkel az anyag.

Lépésről lépésre. Színről színre. Ilyen a koreográfia.

Az, hogy ezekben a sze­repekben milyennek látjuk, azért van, mert ha­­tározott elképzelése van róla, pillanatról pillanatra, hogy milyennek kell lennie, vagy mert így vezeti a koreográfia?

Azt mondanám, is-is.

Soha nem kellett vitatkozni a ren­dező-koreográfussal, Kozma Attilával, mert valamit nőként jobban tudott esetleg nála ezekről a nőkről?

Nem, dehogy. Nagyon sokat épített engem. Elmondta, hogy pontosan mit sze­retne, és én is hoztam a műből és a saját érzéseimből is, amit odaillőnek éreztem.

(A borítóképen: Kovalszki Boglárka)