A gyűlölet nem vezet sehova

Görög László Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk A velencei kalmárról, díjakról, online előadásokról és családról.

A velencei kalmár két fontos elismerést is hozott önnek. Egyet a tavalyi évben, egyet pedig kicsivel több mint egy hónapja. Milyen érzés lesz, ennek tükrében, újra színpadra állni Shylock szerepében?

Egyrészt nagyon különleges dolog, hogy egy évad végi bemutató – ami összesen csak tizenkét előadást ért meg – öt jelölést hozott, és ebből egyet díjra is váltott a Színikritikusok Díja esetében, ráadásul nemrég megkaptam érte a Gábor Miklós-díjat is. Szinte már félek is kicsit, hogy tudok-e olyan lenni majd, mint abban a tizenkét előadásban – ami nagyon kevés. Nem volt lehetőség arra, hogy a szereplőkbe beleköltözzön annak a biztonsága, hogy a saját feladatunkat szabaddá tudjuk engedni úgy, hogy belül maradjon azon a határon, amit János kér (Mohácsi János, a darab rendezője – a szerk.). Ráadásul ez fokozottan vonatkozik arra a „bandára”, akik szinte végig együtt vannak jelen a színpadon. Mérhetetlen koncentráció szükséges ahhoz, hogy technikailag olyan legyen az előadás, úgy működjön, mint maga az élet, amire nem az a jellemző, hogy mindenki mindent udvariasan kivár. A darabban is van egy vezérmotívum, amit kell hogy értsen a néző, és sokszor ezzel párhuzamosan zajlanak a háttérbeszélgetések, közbeszólások, amelyek mind nagyon értékesek. Mindig izgalommal járt, hogy a lehető legjobban sikerüljön, és három és fél órán keresztül se fáradjon el. Nagy kihívást jelentenek számomra a talán már augusztus közepétől újra kezdődő előadások, hiszen nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy a nézőkben megkérdőjeleződhessen a díjak létjogosultsága. Hihetetlen boldogság ez a darab, egy olyan örök érvényű mondanivalóval, ami nagyon erősen szembesít azzal, hogy a „valahonnan fakadó” gyűlölet, ami egy idő után az életünk részévé válik, nem vezet sehova. Ezzel senki sem nyer, és ezzel csak elbukni lehet.

Mi a véleménye arról, hogy a koronavírus-járvány miatt a színházak, köztük a Miskolci Nemzeti Színház is, felköltöztek a közösségi oldalakra?

Nagyon sok pozitív visszajelzést hallottam a Facebook-közvetítéseinkről, azzal együtt, hogy tudom, nagyban sérül ilyenkor az érthetőség. Jó, hogy van, de mégis csak egy pótszer, és nem is válhat megszokottá, hogy a színház virtuális térbe költözzön. Persze számtalan példa van arra, hogy a tévéjátékszerűen feldolgozott előadások nagyon jók, de jól emlékszem, hogy ezek a felvételek úgy zajlottak, hogy a teljes alkotógárda megnézte a darabot, külön kamerapróbát tartottunk, majd adott esetben a stáb kamerákkal együtt felköltözött a színpadra, hogy teljesen élvezhető legyen a végeredmény. Ez nem egyenértékű azzal, ahogyan a Facebookon megtekinthető előadásainkat rögzítették, de ez van, ennek örülünk.

Gondolkozott már azon, hogy vajon milyen lesz a visszatérés a klasszikus színházi előadásokhoz?

Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert kicsit elszoktak tőle az emberek, a pénz is máshova kell most, nem színházra, és a félelem is benne lesz mindenkiben, ahogyan bennünk is. Hiszen ha valaki Rómeó és Júliát próbál éppen – mert úgy tudom, hogy próbálni már lehet –, akkor hogyan lehet fenntartani a „megnyugtató” távolságot? Azt sem tudom elképzelni, milyen lesz egy olyan előadás, ahol a nézők döntő többsége szájmaszkban ül. Vajon tartani fognak egymástól? Ez most azért is fáj különösen, mert a járványveszély előtt a színházunk divatos szóval élve egy olyan jó „flow”-ban volt, jó tempóban, és annyira össze is ért valahogy a színház meg a nézői, olyan szépen haladt előre – és ezt most derékba törte a koronavírus-járvány. Nagy bánat ez. Biztosan el lehet gondolkodni azon, hogy mi ennek az egésznek az oka, de színészként nagyon sajnálom, mert egy nagyon jó évadunk lett volna. Ráadásul teljesen fura ez a helyzet, hogy hirtelen egyáltalán nem játszhatunk, majd utána nagyon sokat, hiszen az elmaradt előadásokat be kell pótolni. Nem mondom azt, hogy a színészek rosszabb vagy tragikusabb helyzetben lennének – mert rajtunk kívül is sokan nehéz helyzetben vannak –, de azt elmondhatjuk, hogy elég speciális a szituáció, hiszen a közösség a színház egyik lényege, és ezt veszi el tőlünk a vírus.

A magánéletére hogyan hatott a mostani helyzet?

Amikor megszületett a kislányom, akkor ébredtem rá arra, hogy amióta élek és felnőtt emberként dolgozom, lényegileg csak a színházzal törődtem. Ráadásul pont a miskolci évek voltak azok, amikor nem volt idő töprengeni sem, csak csinálni kellett a jobbnál jobb feladatokat. És akkor jött ez az édes kicsi lány, akit mindig magával visz az ember, mert valahogy az agyam hátuljában mindig ott van velem, és gondolok rá. Azt is meg kellett kvázi tanulni, hogyan lehet a színházat és a Gizuskával való törődést összeegyeztetni. Szerencsére úgy tűnik, hogy Julcsival (Czakó Julianna színművésznő, Görög László felesége, aki szintén a Miskolci Nemzeti Színház tagja – a szerk.) egyelőre ezt elég jól tudtuk menedzselni. Természetesen ehhez nélkülözhetetlen a nagyszülők segítsége, és hát Ilike, ez a nagyszerű és felülmúlhatatlan „pótnagymama”. A koronavírusnak számunkra az a furasága – egyébként szerintem ez sokaknál így van –, hogy egy ajándékot kaptunk, hiszen a kislányunknak ebben a hihetetlenül érzékeny korszakában állandóan együtt vagyunk mi hárman. Gizi, Julcsi és én. Boldog vagyok velük! Remélem, ők is velem!

(A borítóképen: Görög László és kislánya, Gizuska)