Elzárva

A mű születése kényszer és késztetés. Alkotás, terápia, útmutatás és dokumentum. Legalább annyira jelen idejű, mint a jövőnek szóló, miközben sokértelműen próbál fogást találni a moston, arra is kész, hogy ezután bármikor kéznél legyen majd, ha az évek múltán akkor épp meglévő tudással kell elmesélni, mi volt itt ez, ami velünk megesett.

Szép, hogy nem terjeszkedik ebben az akarásában az általános felé. Miközben leír az időből valamekkora részt, az egyszerűség kedvéért karanténperceket, nem állítja, hogy ez és így igaz mindenkire. Ezekre a táncosokra és pont azokra a pillanatokra igaz így, ameddig dolgozott a kamera. Konkrét és mégis ismerős, ahogyan a test, az elme és a szív az elzártságban, a magányban reagál – akár ha magunkra tekintenénk, tanácstalan pillantásainkra, a sarokba húzódó testünk viselkedésére. Vagy idegen: másképp esünk át rajta, nem ez az utunk a múló időn keresztül, az elménk és a lelkünk más határok között kapaszkodik a helyzetbe.

Próbáljuk a jövő felől is nézni a Karantén-Bolero kockáit: meglátni a táncfilmben az időszerűn túl az időtállót. Nem kell elavulnia, megmosolyogtatóvá válnia, ez a fajta komolyság nem dadog, nem kopik. Feszes leírása a valaminek. Hozzásimul Maurice Ravel önmagába csavarodó zenéjéhez. A helyzetet kis mozgásokkal letapogató-felmérő testek érintkezése helyett a képek tapadása. Felvett és a vágással megtartott ritmus. Az érzékek érintése. Megfog, utadra enged.

Karantén-Bolero

Koreográfia: Miskolci Balett

Vágó: Takács Vincent

Rendező: Kozma Attila

" target="_blank" rel="noopener noreferrer">Megtekinthető: a Miskolci Balett Facebook-oldalán