„Szeretem a versenyhelyzetet, persze sportot soha nem űznék a művészetből”

„Nekem mindig kellett a teher, hogy jól tudjam csinálni” – ezt mondja az interjúban, amelyre az ad alkalmat, mert szintet lépni készül. Az egri Gárdonyi Géza Színház vezetésére pályázik Szőcs Artur. A pályázat tételes tartalmának ismertetése nem volt a témája ennek a beszélgetésnek. De az kiderült: a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetésében részes alkotó következetes lépése ez: mindazt, amit már tud a színházról, ebben a feladatban szeretné összegezni.

Mi ébresztette rá az elhatározásra, hogy színházigazgatóként lépjen tovább a pályáján?

Amikor vígszínházi színész voltam, és felvettek az egyetemre rendező szakra, eléggé meglepett mindenkit. Előtte senkinek nem beszéltem róla, hogy oda készülök. Vallai Péter a büfében azt kérdezte tőlem: „És akkor ez hogyan van, hogy így egyik napról a másikra rendező akarsz lenni?” És ez annyira érdekes volt, mert én azt hittem: mindenki számára egyértelmű: az ilyesmire az ember hosszan készül. És nem mondjuk egy rosszul sikerült próba után megszülető hirtelen ötletről van szó. Legalább tíz éve arra is ugyanúgy készülök, hogy egyszer saját társulatom legyen. És velük megteremtem a saját iskolámat. Nagyon hosszú út vezetett idáig. Azt gondolom, most értem oda, hogy megpróbáljam megméretni magam. Nem biztos, hogy sikerül nyernem, de kiderülhet, egyáltalán végig tudom-e csinálni ezt a pályázatot.

Most negyvenéves – ennek van szerepe a felismerésben? Összhangban mozog a kora és az életprogramja?

Nem gondolkodom rajta, hogy azért pályázom-e, mert éppen negyvenéves lettem, és ez jó kor lenne-e ehhez. Pont annyi mindenen vagyok túl, hogy már megpróbálhatom. Rendeztem itthon és külföldön. Dolgoztam alternatív társulatban és kőszínházban. Minden műfajban megmártóztam. Ascher Tamás felkérésére tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hat évig voltam Kocsis Gergővel közösen osztályfőnök. Annyi és olyan színésszel ismerkedtem meg, hogy most már elkezdhetünk a társulat­építésre gondolni velük.

Ez nem azt jelenti, ha sikeres lesz a pályázatom, fel akarnám számolni az egri társulatot. Nem! Ez közös munka. Éppen úgy, mint amikor 2012-ben Miskolcra jöttünk: megmaradt az itteni társulat, és mi hozzájuk csatlakoztunk.

Van terve rá, hogy ha nyer, hogyan jut el Egerbe? Gyalog vándorszínész módjára, mint annak idején Miskolcra az ide szerződöttekkel?

Pont tegnap beszélgettünk azzal a néhány színésszel, aki még itt van azok közül, akikkel együtt gyalogoltunk Miskolcra: ha ne adj’ isten, egyszer el kell mennünk innen, az út közben készült mérhetetlen mennyiségű felvétellel beülnénk a nézőtérre, és megnéznénk a kezdetek kezdetét. Miskolcra tartva egyébként négy napot töltöttünk Egerben és a környékén. Azt hiszem, sikerült egy kicsit közelebbről megismernem az ottani embereket, mint ahogy később a miskolciakat is. Helyük van az emlékeimben, a naplómban. Azért is merném éppen itt megpróbálni először a színházvezetést.

Maga a gesztus ismételhető? Átsétálni innen és beköszönni: „Jó napot kívánok, megjöttem!”

Igen. Megismételhető a gesztus. Lenne időm közben sok mindent átgondolni.

Miért jó, ha van saját társulata? Mire használná?

Molière a Don Juanban arról ír: a születő vonzalomnak van valami megmagyarázhatatlan bája. Én ezt a megmagyarázhatatlan bájt a színházban fedezem fel. Amikor új helyen, új nézőknek rendezek előadást, az pontosan olyan, mint amikor két ember találkozik. Vagy kialakul közöttük valami, vagy nem. Engem

ez éltet. Szeretném azt hinni, hogy amit Miskolcon csinálunk, jó és működő iskola. És ha Egerbe megyek, ebből valamit az ottani nézőknek is megmutathatunk.

Vagyis: hogy mire alkalmas a színház?

Hogy mit lehet elérni vele.

A színház értelméről sokféle gondolat ismert. Csiszár Imre például miskolci művészeti vezetőként 1980-ban határozottan kiállt mellette, hogy a színháznak politikusnak kell lenni, mert a néző társadalmi lényként választ vár a kérdéseire. Ugyanitt a mai alkotó közösség, amelynek ön is a része, azt vallja: a színháznak nem dolga válaszokat adnia, itt és most a megfelelő kérdések megtalálásában közreműködni is nagy segítség. Mire való lenne az ön színháza?

Én abban a színházban hiszek, amelyikben a fantáziám a színészekével együtt szárnyal, és rettentő sok lehetőséget ad az asszociációra. Egyébként az előadás önmagától is politizál, nem? Nem hiszem, hogy nekem rá kellene tennem még egy lapáttal.

A miskolci Don Juan-rendezése szépen végigvezeti a nézőit, hogy abban a történetben miért a lehetetlennel egyenértékű a szabadság választása, miközben a szabadság a természetes létezési forma lenne. Mintha jobban lenne útja a képzettársításainak arrafelé, hogy az embernek mit kellene és mit lehet magával kezdenie.

Jobban elmondta, mint ahogy én elmondhattam volna.

Milyen színházat szeretne csinálni Egerben?

A sokszínűségben hiszek. Mondok egy példát: az abszurd egyik legjelentősebb képviselője Ionesco. De amikor a Marica grófnőben a bonviván arról énekel, hogy nem énekel, az ugyanolyan csodálatosan abszurd, mint ha Ionseco írta volna. Minden műfajhoz kellő fegyelemmel és tudással kell nyúlni, és akkor a néző, aki fenntartással ült be az operettre, mert „ne már, ez csak egy operett!”, előadás után azt mondja majd: nem is gondoltam, hogy ez ilyen is lehet. A görög tragédiával ugyanez az élmény előhívható. Minden műfajt ki kell próbálni, ahogyan Miskolcon is tesszük.

Nyertesként mekkora mozgástere lenne a társulat formálásában?

Szeretnék végignézni minden előadást, beszélgetni a színészekkel: mit akarok én, és mit ők. Tudjunk egymásról. Lehetnek, akik nem akarnak részt venni a közös munkában, és lehetnek, akik újszerűt és kalandot látnak abban, amilyen színházat álmodom. Ez nagyon ideális helyzet lenne az első közös évadra készüléshez.

Mire kíváncsi?

Nem hiszem, hogy száraz színháztechnikai tényekről kellene beszélgetni a színészekkel. A kíváncsiságnak meg kell lennie bennem, meg kell próbálnunk együtt dolgozni. A közös munkában sok minden elválik. Az olvasópróbát követő egy hét, az úgynevezett asztali elemzőpróbák idején nem marad rejtve: melyik színésszel gondolunk hasonlót az általa formált karakterről vagy a darab egészéről. Nem kell feltétlenül egyet gondolnunk, de jó, ha legalább hasonlót tudunk. Ha már abban közös utat találunk, az jó dolog.

Gondolja, hogy a munka megtartható egy előadás keretei között? Nem kell, hogy túlterjeszkedjen azon?

Önmagától túlterjeszkedik. Évek alatt, ha kell. De kicsivel kell kezdeni. És nagyon alapos elemzőmunkával, hogy megismerjük egymást, és hogy tudjuk, milyen színházat akarunk. Természetesen találkoztam már olyannal is, amikor egy próbafolyamatot végigküszködtünk valakivel, úgy, hogy semmiben nem értett velem egyet. De rá tudtam venni: adja meg az esélyét annak, hogy kiderüljön, működik-e majd az előadásban az, amiről a próbák alatt azt gondolta, nem működik. És megtörtént a csoda. Azóta az egyik kedvenc színészem. Volt annyira karakán, és kimondta: megint tanultam valamit. Mindannyiunk pályája ilyen: állandóan tanulunk. Én erre a nyitottságra szeretném kérni a mostani színészeket Egerben. Akiket én hívnék, róluk tudom: egyet gondolunk, hiszen évek óta dolgozunk együtt. Ilyen döntési helyzetekben értékelődik fel, ha tudod, például rendező szakos hallgatóként számíthattál valakire: a munkája és a családja mellett éjszakánként bejárt a próbáidra. Most én következem. Hívhatom őket: gyertek velem, virágoztassuk ki a közönségnek, amit az egyetemi próbatermekben és azóta kipróbáltunk.

Rendezőként figyelmet érdemlőt alkot: nagy utat jár be a korosztályos gondolkodástól az általánosan érthető, érvényes színházi előadásokig. Nem lenne-e nagy ár ezt odahagyni, ha nem jutna rá ideje egy gazdasági társasággá váló színház vezetése mellett?

Ha én ebből bármit is oda akarnék hagyni, ennél sokkal nagyobb színház vezetésére pályáznék. De azt éreztem: ez pont akkora méretű színház, ahol nem kell feladnom a rendezést.

Itt sem?

Eszembe sem jutott volna pályázni, hogy közben Miskolctól búcsúzni kelljen. Tagja maradok a művészeti tanácsnak, és évente egy előadást rendeznék. Számomra

ez a közös műhely. Jól működik. Országos híre van.

Miskolc az új Kaposvár, ahogy olykor elemzésekben olvasni. És akkor Eger az új Miskolc?

Miskolc az új Miskolc. Eger legyen az új Eger. És az országban legyen még sok ilyen színház: új.

Kedvezők az idők ehhez?

Nem kedvezők. De nekem mindig kellett a teher, hogy jól tudjam csinálni. Az egyetem elvégzése után az első rendezésem a Pécsi Nemzeti Színházban Albert Camus Caligulája volt. Amikor megérkeztem, igazgatóváltás készült. Már nem annyira illettem a tervbe ezzel az előadással. Alig egy hete voltam ott, amikor bejött a büfébe valaki, aki azt gondolta, jókora terhet rak a vállamra azzal, hogy elmondja: „Azt tudod, ugye, hogy vagy harminc évvel ezelőtt itt Paál István rendezett egy OLYAN Caligulát!” Akkor éreztem meg először, nekem kell, hogy ilyeneket mondjanak. Nem ijedtem meg tőle. Szeretem a versenyhelyzetet, persze sportot soha nem űznék a művészetből. Szóval: engem motivál, ha a legjobbat kell kihozni a rossz időkből is.

(A borítóképen: Szőcs Artur: „Én abban a színházban hiszek, amelyikben a fantáziám a színészekével együtt szárnyal, és rettentő sok lehetőséget ad az asszociációra” )