Egyetlen jó előadás is igazolhat egy drámát

A magyar dráma egyre inkább a mindenkori magyar színpadokon látható előadások szövegét kezdi jelenteni, és már nem feltétlenül az irodalmi hagyományt. A kortárs előadások nem okvetlen szövegközpontúak, ahogy a minket körülvevő valóságban is egyre kevésbé tölt be központi szerepet a szöveg. Legnagyobb erényük nem föltétlenül az, hogy egyre több rendezőt újrarendezésre csábítsanak, hanem az egyediség és a kortárs valóságra való reagálás – fogalmaz Herczog Noémi színikritikus, a Színház folyóirat szerkesztője, akit a kortárs hazai drámairodalomról és annak karakteréről kérdeztünk a magyar dráma napja alkalmából.

Mi látszik a mai magyar drámairodalomból a színházak repertoárján?

Egyre több esetben találkozunk szerzői vagy rendezői és dramaturgok által közösen írott szövegekkel vagy a pillanatra közvetlenebb módon reagáló művekkel, utóbbi a tizennyolcadik századot megelőzően volt még jellemző a színházra. Ez nem egyenlő a „zeitstückkel”, amely anyagát a jelenkori történelmi-társadalmi viszonyokból, aktuális napi és helyi történésekből meríti, hiszen a nagyon kortárs hang nem okvetlen zárja ki az általános érvényűséget sem. Inkább azzal jellemezném ezeket az előadásokat, hogy sokra értékelik a színházi jelenidőt, a pillanatot.

Az lenne a napjainkban szegényesnek tűnő drámaszöveg-kiadás magyarázata, hogy a drámák színpadi szövetében háttérbe szorult, megritkult a párbeszéd, a szóbeli közlés jelentősége?

A drámaközlések, úgy látom, mind a Színház folyóirat drámamellékletei (most már online), mind pedig a hazai könyvkiadók esetében lekövetik az említett jelenséget. Korábban ez nem feltétlen így volt. Elég Pintér Béla drámáit említeni, amelyektől kezdetben a színikritika még elvitatta az „irodalmi értéket”, jelentsen ez bármit, leginkább talán azt, hogy ezek a szövegek olvasva is örömet nyújtanának vagy más rendezők számára is érdekesek lennének. De 2013-ban megjelent Pintér első drámakötete, és ezzel párhuzamosan a darabjait játszani kezdték más színházak is, noha nem hiszem, hogy egy dráma értékét az mutatja meg, hogy hányféle rendezői interpretációt enged meg. Egyetlen jó előadás is igazol egy drámát, miközben egy rossz előadásból még sosem tudhatjuk, hogy a szöveg tényleg színpadidegen-e. De megjelent azóta például a Mohácsi testvérek első gyűjteményes drámakötete is – ez utóbbinak közreműködője voltam –, nem feltétlenül azért, mert olvasva élnek ezek a szövegek leginkább, hanem azért, mert vitathatatlanul fontos részét képezik a kortárs magyar színháznak, és megérdemlik, hogy ennek könyvlenyomata is legyen.

Mennyire szelektív a színházak válogatása a drámák között?

A repertoárok között nagy a hasonlóság. Ha egy darab valahol sikeres, akkor több színházban is műsorra tűzik. Ezt a gyakorlatot nem tartom túl szerencsésnek. Abból a – szerintem téves – feltételezésből indul ki, hogy a drámák garanciái a minőségi előadásnak, és elég műsorra tűzni ugyanazt a darabot Miskolcon, Budapesten és Tatabányán ahhoz, hogy megvalósuljon a kultúra demokratizálásának szép eszméje. Az egyendarabokkal szemben szerintem inkább a kifejezetten a helyi közönség és közösség életére válaszoló előadások tölthetnék meg élettel az ország különböző játszóhelyeit. Egy másik jelenség, hogy ha ma egy kőszínház felkér egy kortárs szerzőt, hogy újítson fel például egy klasszikus vagy elfeledett drámaszöveget, sok esetben ez alatt csak nyelvi felfrissítést ért (és kínál érte az alulfizetett írók számára vonzó összeget), miközben idegenkedik attól, hogy a darab helyzeteit, szereplőit és viszonyait radikálisabb változtatás érje. Ebben egyszerre érzem az egyre nyomasztóbb politikai környezet hatását, a magyar színház óvatosságát, illetve azt a szocializmus korabeli hagyományt, hogy klasszikusokon keresztül, áttételesen lehetséges csak reagálni a kortárs valóságra.

Felfogható mennyiséget, értelmezhető minőséget jelent a magyar dráma mint gyűjtőfogalom?

Feltétlenül. De talán érdemesebb dráma helyett előadásról beszélni, ha már színházról van szó, és arról, hogy mennyire reagálnak ezek az előadások a mai valóságra. A legtöbb kortárs üzenetet hordozó szöveg ma a színpad felől érkezik. Szerintem legerőteljesebben ez még mindig a kortárs független színházban történik meg, de magyar drámának nevezhetjük tőlem nyugodtan azt is, amit magyar alkotók idegen nyelven, külföldön írnak és rendeznek.

Lehetséges-e a színpadon megjelenő szövegek kapcsán társadalomformáló karakterről beszélni?

Magyarországon relatíve sokan járnak színházba, ennek ellenére érdemes óvatosan beszélni a színház társadalomformáló szerepéről, különösen ha ez alatt az olvasott drámát értjük. De hiszek abban, hogy a mikroközösségekben végzett színházi – színházi nevelési – munka rendkívül fontos, ha egyszerre kevés emberhez is tud szólni. Ezért is kellene belőle minél több, szerteszét az országban.

(A borítóképen: Herczog Noémi: a repertoárok között nagy a hasonlóság)