„Azt gondolom, nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is jelen leszek”

Tizennegyedik alkalommal adták át a Mazsaroff-díjat – Mazsaroff Miklós (1929–1997) képzőművész emlékére, özvegye a pályakezdő képzőművészek támogatására alapította –, 2009-ben ítéltek oda először. Az idén Szeszák Ádám kapta meg. 

Mit jelent önnek ez a díj? 

Nagy örömet, hiszen olyan képzőművészek, tanárok kapták meg előttem, akik többek között engem is tanítottak annak idején, mint például a Gábor Áron Művészeti Szakközépiskolában Lenkey Tóth Péter vagy grafika­tanárnőm, Horváth Kinga, akivel annak idején a Petró-házban is volt közös kiállításunk, és említhetném még Góré Szabinát, aki akárcsak én, a Fiatal Miskolci Művészek Társasága tagja, és aki pár éve részesült az elismerésben. Nagy öröm azért is, mert a díjjal azt is elnyertem, hogy jövőre önálló kiállításom nyílhat a Miskolci Galériában. Ez hatalmas lehetőség és nagy megtiszteltetés. 

A Gábor Áron-szakközépiskola után a Képzőművészeti Egyetemen, képgrafika szakirányon végzett. Egyenes út vezetett odáig? 

Igen. Két lehetőség volt kecsegtető számomra, az egyik az egri főiskola – azóta már egyetem –, a másik a Képzőművészeti Egyetem. Ez utóbbira vettek fel, másodjára, elsőre nem sikerült. De ezt sem bánom, mert plusz egy évet maradtam a Gábor Áronban OKJ-s képzésen, ahol Fata György oktatott engem, nagyon sokat köszönhetek neki. Sajnos, azóta meghalt. Remek ember volt. Az egyetem után visszajöttem Miskolcra, és elkezdtem tanítani. Általános iskolákban tanítottam, mindig a szívem vágya volt, hogy gyerekeket tanítsak. Három iskolában is tartottam rajzórákat, főleg hátrányos helyzetűekkel foglalkoztunk, és voltak Sajóvámoson és Sajószentpéteren is óráim. Mindezzel párhuzamosan volt egy múzeumpedagógiai foglalkozássorozatom a Miskolci Galériában, a Mesterkedő. 

Diákok és a rajzoktatás. A rajz- és az énekórák sok gyerek számára csak töltelékórák. Meg lehet fogni a gyerekeket a művészettel? 

Hogyne, teljes mértékben. Úgy látom, hogy minden gyermek fogékony a művészetekre, nem találkoztam olyan gyerekkel, pedig volt vagy száz tanítványom, akiben ne éreztem volna, hogy tehetséges valamiben, még azokban az iskolákban sem, ahol nehezebb bánni a gyerekekkel. Ha az ember nyitott, és őszinte odaadással fordul a fiatalokhoz, akkor nagyon élvezik, és a művészet egyfajta kikapcsolódás és plusz azon felül, amit az intézményekben kapnak. A Mesterkedő képzés olyan szempontból volt más, hogy oda célzottabban hozzák a szülők a gyerekeket, vagy azért, hogy komolyabban foglalkozzanak a rajzzal, vagy szeretnék, ha megismernék a galériák terét, ami szintén jó dolog. 

Tartanak még a foglalkozások?  

Jó pár évig csináltam, annak idején Éliás Istvántól tanultam, tőle vettem át a stafétát, de most kicsit szünetel számomra a tanítás, más utakra lépek. Ez nem azt jelenti, hogy eltávolodom Miskolctól, mert folyamatosan jelen leszek itt is, de elköltöztem Egerbe a párommal, aki az egri egyetem hallgatója, így ott is elkezdünk tevékenykedni. 

Mit tervez? 

Szeretnék a művészet, az alkotás terén hozzátenni a világhoz, és nem csak a képzőművészetben. 15 éve írok verseket, felolvasóest-sorozatot szeretnék, illetve kiállításokat, szeretném kivinni az utcára a zenét és a költeményeimet, emellett sorban állnak a felvételre váró dalaim is. 

Milyen jellegű zenét játszik? 

2010-ben jelent meg az első zenei nagylemezem, műfajában trip hop chill out, illetve egyéb torzított elektronikus hangzások, és már-már az ősi vonulat is belejátszik. 

Zene, vers, képzőművészet. Hogyan kapcsolódnak össze? 

Verseimre a filozofikus gondolkodásmód jellemző, vagy az egy Istennek és az ember személyes viszonyának a kapcsolatát kezdtem vizsgálni, és ez így, folyamatosan ívelt mostanáig. A zenében, a második lemezemben jelentek meg a versfelolvasások. 2016-ban szintén magánkiadásban jelent meg Az egyszer egy című lemezem, amelyet már IXI néven adtam ki. 

Csak a zenében használja ezt a nevet? 

Főleg a zenére koncentrálódik, nagyon kevés műalkotásomat írom alá. 

Miért választotta? 

Ez a név számomra egy jelkép. Azt jelenti, hogy végtelen egységben élünk. Közel érzem magamhoz azt az eszmeiséget, amit magában foglal. 

Mit jelent ez pontosan? 

Arra jöttem rá, hogy amivel foglalkozom, az a természetből merít, és alázatosság az, ahogy én a felületi vagy a természeti mintázatokhoz – erdő, csempe vagy vakolat a falon – viszonyulok. Meditációs technikák útján, a táltosi hagyományban ezt révülésnek hívják, a látás nyelvén keresztül valami olyat hozunk felszínre, ami a hétköznapokban rejtőzködve van jelen. Ezeket a dolgokat szeretném megsejtetni, egy kicsit láthatóvá tenni abban a motívumrendben, amivel elkezdtem dolgozni. A megfigyelésemből, a koncentrációs szemgyakorlatok révén, a tudat változásának tükrében megfigyelt formaiságból építkezem. Olyan analógiák és formarendek élednek, amikbe aztán tovább lehet utazni. Ez hétéves folyamat, másfél-két éve elkezdtem ezekkel az elemekkel sokkal szabadabban dolgozni. Most már nem pusztán az adott felületre koncentrálok, hanem elengedem, és egyéni szájíz szerint szabadon használom. 

Tíz év múlva nemcsak Magyarországon, külföldön is jelen leszek - Szeszák Ádám

Mind a három művészeti ágra ez a jellemző? 

Ez most kimondottan a képekre vonatkozott. A verseim kapcsán is megjelennek ilyen elemek, ha például egy-egy látomásomról írok. A zenében pedig... kicsit eltávolodtam az elektronikus zenétől, és inkább a régi hangszerek kezdtek érdekelni, a doromb, a dob vagy egy ősi afrikai hangszer, a kalimba. 

Koncerteken is be szokta mutatni? 

Volt néhány fellépésem a magyar underground, a hiphop világában, de elengedtem ezt a vonalat, nem vágyom már annyira rá, hogy híressé váljak. A megközelítés és érzékenység, illetve a tudás megvan, de jelenleg nem tart ott a társadalom Magyarországon, hogy az enyémhez hasonló dalokat játsszon le például egy nagy rádió. 

Azt mondja, Magyarország nincs olyan szinten. És más országok? 

Nem tudom, talán ott még rosszabb a helyzet. Ha azt nézzük, hogy például a hiphop hová korcsosult az elmúlt évtizedekben, és ez most hogyan jelenik meg a fiatalság körében, nagyon szomorú a helyzet, látom tanítói fejjel, hogy hatalmas hatást gyakorolnak a mai felkapott előadók a fiatalságra. 

A művész és a közönsége eltávolodtak egymástól. Ön tanár. Hogyan látja: nem lehet tenni ez ellen az oktatás útján?  

A szakmai tudás és felkészítés pusztán egy olyan része, formaisága a dolgoknak és a művészeteknek, ami ahhoz szükséges, hogy a jelenkor mércéjével és hangadó irányvonalával tudjunk érvényesülni és szólni az emberekhez, és azon belül is azon kifinomult szemmel és érzékkel rendelkezőkhöz, akik fogékonyak lettek és maradtak az idők során a kultúra ilyen szintű megjelenésére és továbbélésére. Azt gondolom, hogy a gyerekeket nem felkészíteni kell, magától kiforrja magát a gyermek, ha van elég támogatás, ha van elég biztatás. Sokszor elég egy-egy jó szó az ember élete során, ha hagyjuk, ha nem szóljuk le. Sokszor, ha mondjuk máshogy rendezem el a teret, mint ahogy az megszokott, már elindul az egyén fantáziája. Én az óráimon – nemrégiben pedig önkéntesként óvodásokkal dolgoztam – a zenét is sokszor beleviszem a foglalkozásokba, ötvözöm a különböző művészeti ágakat. De ezt tettük Zámborszki Eszterrel a Mesterkedőn és a nyári táborokban Csuka Tímeával. A kis zenéhez jött a pár soros kis regölés, egy saját négysoros mondóka, ezeket mindig szeretem felhasználni. 

Akkor nemcsak mint művész alkot több művészeti ágban, hanem mint tanár is összevonja ezeket? 

Hogyne. Ha van rá mód, én erre biztatok mindenkit, hogy legyen meg ez a fajta összekapcsolódás. 

A beszélgetés elején szóba került, hogy tagja a nemrég alakult Fiminek, azaz a Fiatal Miskolci Művészek Társaságának. Mit jelent ez önnek? 

Most Egerben szeretnék kibontakozni az utcazenélésen túl a gyertyafaragáson át a bútorok felújításáig. Nagyon sok minden érdekel. De Miskolc is mindig fontos lesz, a MissionArt Galéria, amire Kishonthy Zsolt (az egyik tulajdonos – a szerk.) kért fel minket, hogy működtessük. Mióta így összegyűltünk, és folyamatosan vannak közös és egyéni kiállításaink, nagyon jó. Jó, hogy megismerjük egymás munkáit, például Gregovszki Gáborét a fényfestésétől kezdve a képi vonulatáig, az ő lelkisége nagyon összecseng az enyémmel. 

Önálló kiállítása is volt Virágnyelv címmel a MissionArt Galériában. 

És a megnyitón csináltam egy fényfestést váltakozó képekkel, és bemutattam egy másfél órás elektronikai zenészszettem is, ami után ajánlatot kaptam fellépési lehetőségre is. Biztos lesz annak is jövője. 

Milyennek látja magát tíz év múlva? 

Amit szeretnék az alkotásom terén elérni, meg fog valósulni. Azt gondolom, nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is jelen leszek, ezeket már lassan elkezdem szervezni. A munkáim erősen köthetők az absztrakt expresszionizmus vonulathoz, például az amerikai vagy a francia alkotók dolgaihoz, ott van például Hantai Simon, aki magyar származásúként alkotott, az ő képei is erősen megérintettek. A kortárs művészeknek nem néztem utána olyan tüzetesen, ahogy elvárható lett volna az egyetemen, mert szerettem volna magam felépíteni a képi világom, és eljutni ahhoz a kifejezésmódhoz, amiről akkor még nem tudtam, hogy mi, ma már tudom. A néhány meditatív megélés, eksztatikus elragadtatás vagy rácsodálkozás azokra a dolgokra, amik mindenestül hétköznapiak, de mégis, ha az ember egy megtisztult szűrőn keresztül figyeli, akkor megelevenednek, és elkezdenek szólni az érzések nyelvén. 

Egy év múlva önálló kiállítása nyílik a Miskolci Galériában. Sejti már, mit állít ki? 

Sőt, tudom. Gyertyákat, domborműveket. Gravírozással és egyéb ráhelyezett, kidomborodó elemekkel, tükör lesz a közepükön, erről még sok mindent nem szeretnék elárulni. Ezekhez kötődik majd a mandalák világa. Most új-régi, modern-ősmagyar, amit csinálok. Visszanyúlok, de mégis valami olyat hozok létre, ami a mai viszonylatokban megérinti az embert. 

(A borítóképen: Szeszák Ádám és dr. Nikolaeva Mária. A Mazsaroff Miklós özvegye által alapított díjat idén a miskolci képzőművész kapta)