„Ne legyen tákolt kinézete semminek”

„Lehet azt is, hogy festek egy bozótost, és az is klassz. De az a jó, ha van valami mögöttes tartalom.” A festészetéről beszélgetünk, amikor ezt mondja – számára fontos a gondolat, amelyet a mű képként is megmutathat. Most az elmúlás az a fogalom, amelyet lehetőségként használ rá, hogy eddigi munkásságának egy jellemző részét a közönség elé tárja. Csernobil dodzsem címmel nyílt kiállítása a miskolci Művészetek Háza galériájában. Több korszakából válogatott. Lukács Róbertet kérdeztem.

Minek a metaforája a csernobili dodzsem?

Volt egy város, ami a hagyományos értelemben már nem létezik. Az egykori élet nyomait őrzik még az ott maradt épületek, a tárgyak, a vidámpark, az óriáskerék. A csernobili dodzsem az elmú­lás metaforájaként foglalja össze mindazt, ami mostanában foglalkoztat, és amin dolgozom. A kiállítás címét adó festmény nem a valóság leképezése, tényleg csak jelkép. Bár maradtak dodzsemek Csernobilban, de ott nincsenek ráccsal elkerítve. Úgy gondoltam, festek eléjük drótkerítést, csirkehálószerű valamit, kicsit erősítve az ottfelejtettség érzését.

Miért a dodzsemet emeli ki ebből az élettelen térből? Drámaibb erejű a játékautók üressége, mint amennyire drámai lenne a szellemváros látványa?

Ez időrendben a legutolsó befejezett képem. Emlékszem, a gondolata azután fogalmazódott meg bennem, amikor láttam a Csernobil-sorozatot. Valamit megmozgathatott a tudatalattimban. Nem mérlegeltem különösebben. Van ez az elhagyott város. Valamikor élet volt benne, az életre jellemző érzésekkel. Vidámsággal is. Most már nincs benne élet. Ennyi.

De hogy ez az elhagyott város Csernobil, annak is van jelentősége – sokunknak van eleven személyes emlékünk, hogy mit csináltunk, amikor az atomerőmű-baleset kiderült, és hogy milyen nehezen ismerték el magát a tényt, mennyire keveset lehetett tudni róla, hogyan hat ez ránk.

Én nyolcadikos voltam, amikor ez történt. Emlékszem, otthon volt róla szó, hogy történt valami, de hogy pontosan mi, azt az első napokban nem is tudtuk. Tizennégy évesen nem is nagyon lehet felfogni, ez milyen nagy tragédia, és milyen hatással lesz ránk... Igazából most sem tudjuk.

Az elmúlás a festményen konkrét, ha nem is személyes. Mitől lett ez fontos témája fogalomként?

Néhány hét, és ötvenéves leszek. Ha valaki elér ebbe a korba, nyilván tartozik a számadással. Fél évszázad alkalmas idő rá, hogy elkezdjem fejben összefoglalni a dolgaimat. Nincs ebben nagy dráma. Az van, hogy 22 éves voltam, amikor először kiállítottam: szerepelt egy képem a Miskolci Galéria tárlatán. Emlékszem, Szalay Lajos műve mellett lógott. És borzasztóan boldog voltam. Azóta eltelt 28 év, azóta csinálom ezt.

Ráérzett a végességre?

Szerencsére nincsenek személyes veszteségeim, saját elmúlásélményem. Egyszerűen csak telnek az évek.

Érdekes, ahogy a legújabb képein kerüli az emberalakok ábrázolását. A tárgyi világból vett motívumait, például a hegyeket pedig kiemeli a maguk közegéből, semleges háttér elé helyezi, szinte kikényszerítve, hogy a formák magányosságára figyeljünk.

Szándékosan nem használok alakokat. Ha szükséges, hogy legyen a képen alak, akkor ráfestem. Ha nem igényli a gondolat, akkor nem. Az elmúlás gondolatvilágához nem szükséges. Bár a kiállítás képeit úgy válogattam össze, hogy a galéria alsó szintjén bemutatott képeimen ne legyenek ilyenek, a felsőn pedig mindegyiken vannak. A régebbi munkáim is beleillenek az elmúláskoncepcióba: a gyerekkori fotóim nagyban megfestve vagy a jéghegyek mindenképpen mutatják, mennyire ki vagyunk téve az időnek. A három rajzom is ideillik: Mickey egeret, Supermant és Donald Trumpot rejtik a kólásüvegek. Kiállják-e az idő próbáját? Ma szimbólumok, de azok lesznek-e holnap is? Hogy ez a fajta mulandóság jó vagy rossz – nincsenek róla gondolataim. Lehetne bárki a palackban. Michael Jackson, a Szabadság-szobor. Még az is lehet, hogy azokat is megrajzolom. És elhoztam a régi projektjeim közül az űrhajóst is – ezt Annie Leibovitz fotója alapján festettem. Valójában Jean-Antoine Watteau Gilles bohócának parafrázisa. Ugyanaz a helyzet: a bohóc a színpadon teljesedik ki, onnan lelépve melankolikus, szomorú figura lesz belőle. Ilyennek éljük meg mi is a művészetet.

Az űrhajós: önarckép?

Amikor ezt a képet festettem, magamra gondoltam.

De ez, gondolom, nem szerepjáték.

Ez is csak metaforikus – kívülről látni a világot. Mi, művészek is valami hasonlót teszünk. Máshogyan látjuk a világot. Megpróbáljuk leképezni. Van, amikor jó, és a hétköznapokban magunkba roskadunk.

Meddig jó?

Amíg örömet okoz. A művészet amúgy örömet okoz. Van polgári foglalkozásom – nem a festésből élek. De a festés ki tud kapcsolni. Ez akkor is működik, ha jól megy a sorom a civil életben. És akkor is, ha nem.

A kikapcsolás: bekapcsolás. Másfelé húz be a relé.

Persze. Így vagyunk ezzel mind. Azok az ingerek foglalkoztatnak, amik érnek. Azt szoktam mondani: a művésznek az a dolga, hogy reagáljon. A jó művész reflektál a világ dolgaira. Lehet azt is, hogy festek egy bozótost, és az is klassz. De az a jó, ha van valami mögöttes tartalom. Nem születnek képek a fejemben anélkül, hogy ne lenne valami másodlagos jelentésük is.

A gondolat hívja életre a képet? Gondolat nélkül nem létezne?

Sokszor van előbb a gondolat, és keresem hozzá, hogyan lehetne leképezni. És úgy is van, hogy meglátok valamit: erről jó lenne valami hasonlót megfesteni, és akkor rögtön hozzátársul a gondolat.

Korábbi alkotói korszakában élt a lehetőséggel, hogy arc nélkül ábrázoljon testeket. Az ilyen képkivágást milyen gondolat szülte?

Akkor az volt a koncepció, hogy eljutottunk az életben arra a pontra, amikor ez már nem szükséges. Nem az alapján ítéljük meg az embert, hogy kicsoda ő, mi van a fejében, hanem hogy milyen ruhát visel, milyen a testtartása, milyenek a gesztusai. És ez pont elég is, hogy beskatulyázzunk valakit. A fej nélküli képek lényege az elszemélytelenítés volt.

Maga a kép ezt erősíteni akarta, vagy tagadni?

Abban az értelemben, hogy a jelenség létezik, erősíteni akarta. Másrészt tagadni, hiszen nem biztos, hogy ez így jó, vagy megbízható következtetésre adna alkalmat. Meg sem ismerjük, pont elég, ha ránézünk, hogy milyen ruha van rajta, és meg is ítéljük egyből. De azt a sorozatot már lezártam.

Van helyette viszont a hegy. Ezzel visszatér a festészetében az absztrakt felé? Hiszen a hegy nem csak fogalmi absztrakcióra ad lehetőséget.

Biztos vagyok benne, hogy van ehhez köze. Bár tíz-egynéhány éve nem festek absztrakt képeket, azért ez nekem még mindig a szívem csücske. Nem tudok úgy gondolkodni, hogy teljesen félretenném. Már annak idején is úgy működött, hogy amikor absztraktot készítettem, mindig lerajzoltam előtte. Kellett a kompozíció: jelöltem a tömegeket, és hogy hol fog kifutni a kép szélén. Amikor elkezdtem figurális képeket festeni, ugyanez történt: kifutottak a képből, majdnem olyan lett, mintha végtelenségig folytatható sorminta születne. Kezdetben sosem volt zárt kompozícióm.

Csak a keret vágta ki valami nagyobb egészből?

Igen. De ma már van, amit eleve lezárok. Mert lezárható.

Hol helyezi el a festészete a festőt? Úgy értem, a való világban.

Nem tudom. Ezt keressük. A helyünket. Ezért csináljuk. Ez van a motivációnk mélyén: legyen valahol helyünk. Úgy szoktam gondolni rá: ha hagyunk valamit magunk után, az már majdnem elég, hogy kvázi teljes életet éljünk. Igazából az van, hogy amikor az ember elindul egy ilyen pályán, meg akarja váltani a világot. Aztán elkezd leadni az ambícióiból. Én így ötven felé már nem akarok megfelelni.

Kinek kellene?

A szakmának. A közönségnek. Valójában azon dolgozunk, hogy legalább egy jó képet fessünk az életünkben. Majdnem biztos vagyok benne, hogy én még nem festettem olyan igazán jót. És ezért csinálom, ez hajt, hogy hátha, egyszer.

Komolyan ennyire szerénynek kell lennie? Autonóm, jól felismerhető festészet az öné.

Így gondolom, ezért mondom. A múlt héten festettem egy májkrémes dobozt. Ott volt a porban. Aranyszínű, klasszikus, rozsdás. Hogy mennyire jelentős az életemben, nem tudom, de tényleg ez van. Pörög az agyam: nagy képeket festeni, megjelenni velük a kiállításokon.

Mire tudná azt mondani, hogy ez jó kép?

Ha tudnám, megfesteném.

Ilyen egyszerűen?

Ha tudnám, hogy baromi jó kép lesz, vagyok technikailag annyira képzett, hogy megfesteném. De azt senki nem mondja meg előre, hogy az jó lesz-e. Lehet komoly a gondolat, de a jó műtárgynak meg kell felelnie a tartalmi-esztétikai követelményeknek, és fizikailag is jó minőséget kell képviselnie: ne legyen tákolt kinézete semminek. Nem a szépségről beszélek, mert az esztétika sem a szépségről szól, hanem az újszerűségről, az új gondolatról, az új anyagról, az új technikáról.

(A borítóképen: Lukács Róbert a Csernobil dodzsem című festménye előtt: „Volt egy város, ami a hagyományos értelemben már nem létezik”)