„A jólelkű emberek faluja Boldva”

- Ez a könyv a munkásságom egy része, egy ciklus tulajdonképpen, mert a „Falusi legendák” arról szól, milyen a vidéki ember. És tulajdonképpen azt is tükrözi, hogy mennyire egyformák vagyunk mi, vidéki, városi emberek, bárhol éljünk is világban - nyilatkozta korábban Kabdebon János, a novelláskötet szerzője szerkesztőségünknek. A válogatás a gyerekkortól egészen a halálig tartó kronológia szerint épül fel, amelyben a valóság és a misztikum keveredik.

Egy este Boldván

A kötetbemutatónak a boldvai Barátok Háza adott otthont, ahol a frEGOli” zenekar hangulatvarázsló zenéje mellett Ramocsa Emese és Püspöki Péter olvastak fel részletek Kabdebon János kötetéből.

- Ez a kötet nem csak egy irodalmi alkotás, hanem egyben tisztelgés a falum előtt – mondta Kabdebon János író. - Boldva a jólelkű emberek faluja– tette hozzá. - Kíváncsi ember vagyok, ez a mottóm is a kötet kezdő lapjain – vette kezébe a könyvet az író, és felolvasta: „Légy kíváncsi! A meg akarod tapasztalni az élet valódi lényegét, csak légy kíváncsi! Ne gondolkozz, ne ítélkezz, csak légy kíváncsi!” - Kellett néhány év, hogy rájöjjek erre, hogy nyitott legyek a világra. Hiszek a szeretetben és az elfogadásban, az ítélkezés nélküli tiszta beszédben. Ez nagyon nehéz, mert az ember pusztán védekezésből rengeteg szűrőt vesz föl. Nagyon nehéz mindig a saját középpontodban állni. Mert bár paradox állításnak tűnhet, de úgy gondolom, minél inkább azt hiszem, hogy tudatos vagyok, annál nagyobb lehet a káosz a fejemben.

A falu

- Nekem nagyon fontos volt, hogy megírjam a Boldváról szóló novellát, és fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy a településen élő olvasók ne keressék benne a felismerhető karaktereket. A novellában szereplő karaktereknek ugyanis van egy olyan lényük, ami egy ponton teljesen elhatárolható a valósától. Csak az én fejemben léteznek és csak nyomokban, árnyalatokban hordozzák magukban a valós személyek tulajdonságait. A Boldva című történetben egy gyerekcsapat fedezi fel Boldva kincseit, ami elég meseszerűnek, misztikusnak hat, ugyanakkor ott van benne a valóság is. Olyan mint egy mini kalandregény.

Alkotás

- Nem másoknak, a történetnek írok. Valójában ebben a legönzőbb az íróember. Ezért aztán soha nem unatkozom, mert annyi minden történik körülöttem és bennem. Sokszor a történet írja önmagát, aztán már csak azon múlik, hogyan alakítom egésszé.

Ihletettség

- Sok embernek az van a fejében, hogy az íráshoz ihlet kell - miközben tényleg kell -, ugyanakkor iszonyúan sok munka és tudás is szükséges ahhoz, hogy a szavak azt közvetítsék, amit meg szeretnél jeleníteni. Mindig újra és újraírod, és amikor kész vagy, még csak a félig sem készültél el. Amikor azt hiszed, hogy kész vagy... A feladat szempontjából nézve egy jó asztalos, vagy hegesztő is így működik. Vagyis negyven százalék ihlet, és hatvan százalék munka. Szóval kell az ihlet, mert az üzenet nélkül a mű csak szavak sora marad.

Variációk egy testre

- Ironikusan és néha cinizmussal védekezem a fájdalommal szemben. Ez egy bevett szokásom. A test című novellában tulajdonképpen eszmék csapnak össze. Arról szól, hogy mi a tradíció, és mi van bennünk valójában. Ez egy érdekes tükör, mert valahol, valójában mindannyian gyászolni akarunk egy embertársunk elvesztése okán, és egyben fel akarunk oldódni benne. A gyászfolyamatokról nagyon sokat olvastam, és nagyon izgalmasnak tartottam azt a kérdést, hogy mindezt hogyan éli meg egy település, az ott lakók? Azt gondolom, ilyenkor mindenki elveszít egy kicsit saját magából.

Az embernek az az üresség fáj, amit a másik hagy benne. Nem maga a halál tényének elfogadása a nagy fájdalom, azt el tudja fogadni. Az igazi fájdalom, az üresség, amit maga után hagy bennünk.

Templom

- A boldvai református templomot ki sem tudnám zárni az életemből, hiszen itt élem az életem nagy részét. Vannak olyan órák, amikor a templomban tapinthatóan érzed a transzcendenst.

Tékozló

- Kacifántos a történetem Boldvával, mert legalább tíz évig haragban voltam vele. Nem szerettem ezt a falut, mert úgy gondoltam Ő sem szeret engem, úgyhogy elmentem innen. Szerettem volna adni, hozzátenni valamit magamból ennek a településnek, de azóta rájöttem, hogy valójában én voltam arrogáns. Nagyon akartam adni. Aztán ahogy telt az idő, úgy gondolom, megtanultam a leckét: jól adni, jól hozzátenni. Nem bántam meg, hogy visszajöttem, büszke vagyok arra, hogy boldvai vagyok - mondta kötetbemutatóján Kabdebon János.