A munka hozza a további munkát

Díjat hozó képe a biennálé idején volt látható Velencében. Műveit kereskedelmi galéria kínálja Berlinben. 2024-ben esedékes önálló tárlatára készülnek az új festmények. Még mindig sötét a háttér, de fejezetet nyithatnak a világosba olvadó tárgyábrázolásai. Foglalkoztatja legalábbis, hogy meddig lehet visszavenni a kontrasztból – ez az út is következhetne az eddigi pályaívből. Lenkey-Tóth Pétert kérdeztem.

Mi a mű útja? Mi hívja életre? Ihlet? Inspiráció? Megformált gondolat, ami a festészet révén nyer formát?

Nincs általános szabály. Az ihletre általában nagyon romantikusan gondolnak: a művész isteni sugallatra kezd dolgozni. Tapasztalatom szerint ilyen nincs. És azt látom másokon is: abból nem születik mű, ha valaki csak üldögél és gondolkodik. Én ihletből nem dolgozom. Nevezzük akkor ötletnek a kezdetet. A kedvenc mondásom, hogy a munka hozza a további munkát. Rám ez erősen érvényes is, mivel sorozatokban, kisebb projektekben gondolkodom. Egy-egy motívumot több képen használva próbálok kibontani. 

Az ötlet is jön valahonnan. Ez meddig visszakövethető?

Nálam az alap mindig valamilyen vizuális dolog. A kép, ahogy megjelenik előttem, ötletként, abban az eddigi munkafolyamatok képei ugyanúgy benne vannak. Az, hogy mit is jelent, nincs feltétlenül előre kitalálva. Sokszor volt, hogy festettem egy motívumot, még egy képen, aztán még egyen, és akkor világosodott meg, hogy ezt miért csinálom, és miért fontos nekem. Ilyenképpen, és így születik nálam a mű. A vizuális inspiráció és a koncepció összeházasításából.

A mostani festői korszakában tárgyakat emel ki a valóságból, jellemzően sötét háttér elé. Tudja, hogy mikor lesz vége ennek a sorozatnak?

Azt nem tudom.

De az elejét látja, és ezt felidézve talán konkrétabbá tehető, amit az ötlet születéséről mondott.

Az eleje 2008. Akkor kezdtem fekete hátterű képeket festeni. Doktori iskolásként először kellett úgy szembesülnöm a saját alkotói folyamatommal, hogy ezt meg is kellett fogalmaznom, le is kellett írnom, kortárs környezetbe ágyazva, művészetelméleti háttérrel. Végül is: mit is csinálok? Hogy nem geg és nem vicc az egész. Előtte nagy méretű portrékat festettem. Szerves folytatásnak tűnt, hogy az 1920-as évekből való német rendőrségi diákat használjam. Nagyon rossz minőségűek voltak, de annyira inspirálóak – a kor létezett sztereotípiája volt mindegyik: besurranó tolvajok, betörők – fura figurák néztek rám ezekből a kis képekből. Ezeket kezdtem felnagyítani. Mindig is vonzott a barokkos, rembrandtos hatás, az erős fény, erős árnyék. Úgy írtam át festőileg az egészet, hogy a szemek szinte eltűntek, alig valami látszódott. Ez már igényelte a fekete hátteret. Mivel kifejezetten sztereotípiákat akartam megfesteni, tárgyakká váltak, nem emberekké. Különösen, hogy a szemüket nem lehetett látni.

A tárgyiasulás a kapcsolat a jelenhez?

Onnan jött az otthon kérdése. Mi teszi az otthont otthonná? Ez végigvonult az elmúlt tíz évemen, a habilitációs előadásom témája is ez lett. Elmélyültem benne: más művészek hogyan reflektálnak erre, hogyan prezentálják az otthont. Nem ez az „otthon, édes otthon” jön elő, nyugat-európai viszonylatban szinte senkinél. Keleten sokkal inkább. Az újabb képeimen a tárgyak már kezdenek annyira átalakulni, hogy még felismerhetőek, de igazából nem jól beazonosíthatóak. Amikor a párnákat festettem, szinte ufószerű lebegő valamik lettek. Hasonlóak a léghajótörténetekhez. Kezd érdekessé válni, hogy van egy tárgy, mint jelenség, és én ezt hogyan érzékelem. Milyen egyéb történetek tapadnak hozzá. Mi az, amit feltételezhetek: amikor a néző ránéz, előhív-e közös kulturális történeteket, legalábbis a mi vidékünkön ismerteket, vagy akár szakrális, akár bibliai utalásokkal képes-e összekapcsolni? De a kép maga soha nem ilyen direkt. Akkor megy át a szűrőn, ha több olvasatú lesz.

Ezt ön dönti el?

Én. Ha túl egyértelmű a kép, akkor már nekem annyira nem tetszik.

Vállalhatónak tartja, hogy ez fogalmi festészet?

Igen. Részben az. 

Számomra a képeinek az univerzalitása a fontos élmény: olyan helyzeteket ábrázolnak és olyan érzeteket keltenek, amik kifejezetten távol vannak a valóságtól. Bár abból vett részletekkel dolgozik, de lényegtelen, hogy ez hol és mikor történik.

Azért jó, amit mond, mert minden féléves doktori iskolás beszámolómban, és a doktori értekezésemben is megjegyeztem: engem tényleg az érdekel, hogy az egyediből hogyan lehet elérni az általánosat, miközben a jelenség, a megjelenés mint fenomén mégis csak egyedi. 

Hogyan működik valójában, hogy ez sikerül? Ha ugyanazt nézzük is, a tudásunk és az érzéseink forrásvidéke teljesen más.

Nem tudom. Valószínű a közös kulturális gyökereinkből adódik. Azt gondolom, nemcsak a tárgyak, mint jól vagy kevésbé jól beazonosítható dolgok az érdekesek. Hanem a kép egésze számít: a megfestés módja, a színek, a fények. Többször mondták: mintha belülről világítanának. 

A berlini Heike Arndt Galéria hívja fel a figyelmet rá, hogy mindennapos tárgyakat ábrázol, költői kvalitásokkal. Ez az elemzés a képei mellé a melankóliát társítja mint érzést. Még egy leírás, a fogalmi festészet mellé.

Ez is a szándék, hogy a fogalmiságot és a költőiséget össze tudjam házasítani. Úgy tűnik, több kevesebb sikerrel ez működik is.

Akkor mi a munka még vele?

Ha kész, a fizikai valójában, nincs további teendőm vele.

Mi árulja el, hogy elkészült?

Az mindig megérzés, hogy ezt már nem kell tovább csinálni.

Soha nem írja felül a megérzését? Nem csábítja, hogy még dolgozzon vele valamennyit?

Nagyon ritkán. Aranyszabály, hogy amit kiállítunk, abba már ne dolgozzon bele az ember. De velem ez is előfordult. Nagyon ritkán. Így tanultam, így is tapasztaltam és így is tanítom: festőként kitalálhatom, elindíthatom a folyamatot, de amikor a kép életre kell, elkezd működni, már csak őt kell követni. Nem erőszakolhatom meg, amit akár az anyag, akár a kép csinálni akar. 

Ön az ember. Azt tesz, amit akar.

Igen. De akkor nem lesz jó kép. Ez eléggé misztikusan hangzik, de engednünk kell.

Ha bármit tenne a felülettel, a néző úgy fogadná el, a kép valóságaként.

Nyilván én döntöm el, hogy teszek-e még vele bármit. De ez egy érzet, hogy nem szabad tennem, mert ez a kép belső törvényei szerint – idézőjelesen mondom ezt – nem működik. 

A festői lényege tehát, hogy működő képek jöjjenek létre, a technika és az ábrázolat pedig maga a praxis. El tudja képzelni, hogy amíg világ a világ, mindig párnás képeket fog festeni, ha egyszer a kihívás valójában az, hogy működjön a kép?

Azt kell mondanom, nem lenne baj. Ha lennék elég bátor, eléggé monotóniatűrő, el tudnám képzelni, hogy festek még tízezer párnát, például. Lehet, hogy festek még olyat, de mégis csak azt érzem, hogy ez lezárt, ezzel már nincs dolgom. 

Van fontosabb cél, mint hogy működjön a kép?

A valódi célom mindig maga a festés.

De valamit és valamiért fest.

Az már előtte megszületik. És számomra nem az az élvezetes része. Mindig is azt mondtam, festő vagyok. Nekem tetszik és szeretem ezt a folyamatot csinálni. 

És tudja. A képek elmélyült és időtálló technikai tudásból születnek.

Hogy tudom-e? Tudom, bizonyos részét. Biztos van, amit nem tudok.

Csinál olyat?

Sokfélét csináltam. Visszatekintve az eddigi munkáimra: tudom váltogatni a megfestés módját. Most mintha visszanyúltam volna a régebbi ügyekhez. Az új képek éppenséggel nem a túl finoman, hanem frissebben, nagyobb gesztusokkal, dinamikusabban festett felületek. Egy idő után már csak felületekre gondolok. Felületeket festek, színeket, találkozásokat. Festékfoltok találkozását. A festék és az ábrázolt forma anyagszerűségét. Számomra ez a festészet. De úgy gondolom, alapból is ez a festészet. Látszik, hogy a kortárs szcénában más festők másképp gondolkodnak erről. Nincs ezzel probléma. Én viszont ebben a tekintetben tradicionálisabb szemléletű vagyok. A régi mesterek munkamódszere azért példa számomra.

Ahol most tart, onnan hová tudja elképzelni a továbblépést? A következetesség a saját tudásával, gondolkodásával kapcsolatban hosszú távon határozza-e meg a festészetét. Vagy olyasmi ez, amiben nagyon nagy váltások is lehetségesek? 

Nem látok így ennyire előre. Azt hiszem, aki valaha váltott, a saját munkafolyamatából szervesen következett ez. De Gerhard Richter festői útja is jó példa: párhuzamosan fest absztraktot és figurális képeket. Gyakran elgondolkozom ezen. Hogy valami egészen mást kellene csinálni.

Például?

Például vannak azért erre vonatkozó vizuális inspirációim. Régen festettem nagy vörös tájakat. Néha felötlik, hogy olyan jó lenne újra festeni ilyeneket is. Pasztózusan, sok festékkel, nagyon vastagon.

Mi akadályozza meg benne?

Én magam. Itt van a fejemben, de odáig nem jutok el, hogy azt a késztetést érezzem, amivel ezt most tényleg meg is kellene csinálnom. Csak úgy fantáziálok. Most közelebb állok hozzá, hogy készüljenek teljesen világos képek, még oldottabb festőiséggel, tovább lépve valamivel a sötét képek felől.

A világos képeinél ugyanúgy nem látjuk, mi van a háttérben, csak talán nagyobb magabiztossággal gondoljuk, hogy senki és semmi.

Hacsak nem ködszerű valamiből dereng elő a tárgy. Az elmúlt években kifejezetten az erős kontrasztok érdekeltek: hogyan jönnek ezek létre. Akár fény-árnyékban, akár színben, akár felületben. A homályos-éles találkozásában. És egyre inkább kezd az foglalkoztatni: mi van, ha nagyon kevés kontraszt van. Ha éppen hogy van valamennyi. Mintha csak egy lehelet lenne.

Kinek jó, ha még látunk kontrasztokat? A festőnek számít, vagy a kép értelmezhetősége miatt érdekes? A nézőnek kapaszkodó: van ott valami, ami ábrázolva van, és bír annyi jelentőséggel, hogy ebből a ködszerűből előtűnjön. És még nem érkezett el az ideje, hogy teljesen ellepje a köd.

Még biztos nem érkezett el az ideje.

Elmenne odáig a festészetében, hogy még ennyi kontúrt sem mutatna? 

Nem tudom. Ez még korai kérdés. De teljes ámulattal tekintek Roman Opalka élethosszig tartó projektjére: egytől kezdte írni a számokat, minden évben világosabb és világosabb hátteret használva, a halála előtt néhány évvel már gyakorlatilag fehér alapra festve. Ha csak teljesen hétköznapian gondolok is erre: hogy nem unta meg? Micsoda kitartás volt ezt a rengeteg darabból álló egyetlen művet létrehoznia. Nekem ez nagyon tetszik. Ez is példa a számomra: a festészet, a festő, a művész mégis csak így működik. Lehet, hogy több projektnek tűnik, amit csinál, de az mégiscsak az övé. Összességében egy projekt lesz az egész. A magam sorozataira is így gondolok: a blokkjai akár átjárhatók. Tehetnék ezekbe a régebbiekből is képeket – megvan az összecsengés. Az összeolvasás lehetősége - én egyáltalán nem festek narratív képeket, de ha ezeket sorozatba rendezem, megmutatkozhat mégiscsak valamilyen olvasata, ha kicsi is. Mindig arra számítottam, hogy a jelentésrétegek, amiket előhívhatnak ezek a tárgyak, sorozatba rendezve talán még erősebben érvényesülnek. Hogy a történet, az végül is a néző fejében megszületik. 

Ez már az a szakasza a mű sorsának, ami az alkotó felől nézve esetlegesebb. Van-e ráhatása arra, hogy a mű hogyan jut a nézőihez? Például Velencébe, Berlinbe? Az alkotónak a képével kell elérnie valamilyen hatást, vagy az élete művével kelti fel a kíváncsiságot hozzá, hogy a fizikai térben is nagy távolságot járjon be a festménye?

Nálam nem az életmű határozza ezt meg. Ha én a képet befejezem, és azt akarom, hogy eljusson valahová, akkor gyakorlatilag foglalkozást váltok. Mint ahogy mondják is mások: a művésznek önmaga menedzserének is kell lennie, keresve a lehetőségeket. Mindig az egyedi, az az egy-két kép kelti fel az érdeklődést, ahogyan ez Berlin, vagy Velence esetében történt. A berlini galéria esetében az is kérdés: el lehet-e ezt adni. Én azt gondolnám, hogy mindent el lehet adni. De az én képeim abban az értelemben nem populárisak, hogy ezt könnyen és gyorsan lehetne megtenni. Azt valószínűsítem, hogy az emberek nagy többsége nem is nagyon szeretne az én képemmel együtt élni. Én azokra a kevesekre számítok, akik igen, ha eladásról van szó. Ha azt szeretném, hogy kapós legyen, teljesen mást kellene festenem. De én nem tudok mást festeni. Nem is akarok. Szerencsére nem függ tőle a megélhetésem. Aki ennek kiszolgáltatott, lehet, könnyebben tesz engedményeket. Ha tud egyáltalán. Sokan vannak, akik nem tudnak. Talán ahhoz is hozzá lehet szokni. De nem tudom elképzelni, hogyan.