„Nem elrontott kocka, hanem csodálatos gömb”

„Mostanra csak kiderülhetett a kétkedőim számára is, hogy nem mese, amikor azt mondom: senkihez sem hasonlítható a miskolci közönség. Nekem a néző nem ürügy és nem marketingfogás. Amit teszünk, annak az az értelme, hogy ezt a színházat teremtő közösséget megtartsuk és tovább éltessük” – Béres Attilával, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójával beszélgettem.

A máról szóló mondatait az utóbbi hónapokban gyakran indította a kezdetek leírásával, amikor a miskolciak adakozása nyomán itt épülhetett meg a mai Magyarország első kőszínháza. Mennyire fontos önnek az, ami a múltat a jelennel összekötő két végdátum között történt? 

Nagyon is az! Bánom, hogy a teljes kétszáz év áttekintéséhez nincs elegendő színháztörténeti tudásom – sokkal többet kellene olvasnom a múltról. Amit tudok róla, az alapján úgy képzelem: ennek a színháznak a kétszáz évét a szinuszgörbe írhatná le a leginkább. Volt emelkedőben és ereszkedőben. A hozzám és a jelenhez közelebb álló korokból az jut az eszembe, hogy az 1956-os forradalom Miskolcon erősen köthető a Miskolci Nemzetihez, Nagy Attilához. Ez a történelmi jelentőségét is kijelöli a színháznak. Jelentős színészek pályája indult innen, például Blaskó Péteré. Rengeteget hallottam a haladást szolgáló nagy időkről, Csiszár Imre korszakáról. Ha a kétszáz évet egyetlen képben kellene megmutatnom, ezt mondom: ez nem elrontott kocka, hanem csodálatos gömb.

Zárt alakzat. A formán a folyamatosságot és a minőséget is érti? 

Nyilván szeretem azt hinni, hogy ez ma is jó színház. Igazgatóként nem is gondolhatok mást. Nemcsak a mindenkori alkotókon, hanem a változó időn is múlik a feladat, a minőség. Mostanában nyer jelentőséget számomra a történet, amit Szentpéterváron hallottam jó pár évvel ezelőtt. A Zenés Komédia Színházban rendeztem, ott mesélték: amikor a második világháborúban a németek körgyűrűvel zárták el a várost, nem volt út se ki, se be, és a humanizmus legaljára jutott az emberiség, akkor és ott, abban a színházban esténként Csárdáskirálynőt játszottak. Az embernek maradáshoz kellett, hogy a színház játsszon. Távoli a példa, és Isten őrizz, hogy itt tartsunk, de most se könnyű. Két évem ment rá, hogy a pandémia okozta válságot valahogy közösen kezeljük, és a nézők ne maradjanak színház nélkül. Az utóbbi fél évemben az energiaválság okozta gondok adják a munkát – válságkezelőként azon gyötrődünk, hogy valahogy megmaradjon a színház. Estéről estére legyen fény, és hétszáz ember közösen élhessen át egy történetet, megszülessen és hatni tudjon az élmény. Ezért csináljuk. Mostanra csak kiderülhetett a kétkedőim számára is, hogy nem mese, amikor azt mondom: senkihez sem hasonlítható a miskolci közönség. Nekem a néző nem ürügy és nem marketingfogás. Amit teszünk, annak az az értelme, hogy ezt a színházat teremtő közösséget megtartsuk és tovább éltessük.

A miskolci színház a hazai magyar nyelvű színjátszás origója – ezt is gyakran hallani öntől. Hol tart az origóhoz képest a miskolci színház?

Szerintem mindenképpen a fősodorban. Megjegyzem: már nincs ilyen origóból kinövő koordináta rendszer. Gyakran tűnődöm egyébként a kétszáz évvel ezelőtti embereken: belekezdtek valamibe és felépült a színház. Megvolt az első előadás, A tatárok Magyarországon. El tudja képzelni, milyen jól érezték magukat? Hogy milyen büszkeség szállta meg a várost? Az embereket, egyenként. A cipészmestert, aki eljött aznap este, pénzt adott érte, hogy itt lehetett, és azt érezhette: „ez a miénk, ez itt van”! Ez történelem. Ma már sok és sokféle magyar nyelvű, magyar nyelven játszó kőszínház van. Hogy magyarul játszunk, az természetes. Ma már.

Ma sem természetes – sok színházat zártak be ezekben a hónapokban.

Bennem dolgozik a dac: ha bezár minden színház, mert energiaválság van, a miénk csak azért se! Igazából azt akarom bebizonyítani, hogy Miskolc ma is olyan, mint kétszáz éve, amikor a semmiből színházat teremtett.

A magyar színházcsináló közösség adja-e jelét, hogy a magyar nyelvű színjátszás számára mennyire fontos ma a miskolci színház?

Igen. Feltétlenül. A szolidaritás gesztusa leginkább az elismerő tekintetekben tükröződik, hogy „úristen, milyen küzdelmet folytattok, hogy nyitva maradjon a színház”. És ez már elég. Nehéz szó, hogy nemzet. De valahogy ez tényleg nemzeti ügy. Mire legyünk büszkék, ha nem arra, hogy kétszáz éve megnyílt, és 2023 januárjában is nyitva van a Miskolci Nemzeti Színház.

Mitől fontos nemzeti ügyként ma a miskolci színház léte?

Mi lenne más fontos? Ez nem part menti kis ügy. Ez maga Az Ügy. Hogy ez a színház kétszáz éves, az tényleg a magyar nemzet büszkesége és ünnepe. A színház az a nemzeti intézmény, amely védi, élteti és tovább örökíti a kultúránkat. Azt, amitől a nemzet nemzet lesz. Ma nehéz az olyan szavakat használni, mint nemzet, nemzeti kultúra - valamiért mindenből politikai narratíva kerekedik. De pont azért kell bátran használnunk ezeket a szavakat, hogy a valós jelentésüknél fogva mutassák meg a maguk mély értelmét. Ez nekem, Erdélyben született emberként személy szerint is fontos. Amikor a nyolcvanas években Romániában a kommunista hatalom azt akarta elérni, hogy a magyar gyerekek román osztályokba jelentkezzenek, édesapámék ahogy tudtak - vonattal, gyalog - családról családra járva győzték meg a magyarokat, hogy a magyar osztályokba adják a gyereküket. Azt hiszem, a magyarságunk bizonyítékára az én apámnak ennél fontosabb cselekedete nem volt. Ezt hoztam otthonról.

Igen, ez vitán felül érthető. A múlt kötelez – ez is az. A fontosságra kérdezve az is érdekelne, irányadó-e a hazai színművészet számára az, ami most itt történik?

Azt nem tudom. Irányadó lehet 30-50 év múlva a Miskolci Nemzeti mostani korszaka. Hogy nóvum és más színházak számára minta volt a miskolci modell, amikor a színház vezetése egy csapat feladata. Az, ahogyan azt értelmezzük: mit jelent népszínházat, nemzeti színházat csinálni a huszonegyedik században. Mit jelent számunkra a műfaji sokszínűség, a műhelymunka, a kísérletezés. Mitől és hogyan szól a ma nézőjének a színház. Mitől és hogyan kritikus és élő, esztétizáló, közönségkedvenc a színház. Pontosan megmutattuk ennek az összességét.

Miért 30-50 év múlva? Nem hisz az azonnali hatásban? 

Hiszen látszik: amit az alkotótársaival csinálnak, az működik.Hiszek benne. Alapvetően nagyon konkrét mércében hiszek: tele van-e a színház este, vagy nincs tele. Amikor meghirdetjük a következő hónap műsorát, nem mondható, hogy túlzottan sok jegy maradna a pénztárban. Akiknek és akikért csináljuk: befogadók. A szakmai megmérettetésekből is győztesen jövünk ki többször. Bármilyen nehéz is a helyzet, azt érzem: felfelé tartunk. Nem vagyok szkeptikus a mával. Örülök, hogy itt lehetek és szabadon csinálhatom. Örülök, hogy minden gyötrelmünk ellenére működünk.

Nincs okuk változtatni.

Nekünk ugyanúgy kell színházat csinálnunk, mint eddig. Azt hiszem, ez a jó út. A Jézus Krisztus Szupersztár, a Nóra, A falu rossza, A „K” ügy – ezen a fajta sokszínűségen nincs okunk változtatni.

Az eddigi gyakorlatukban a tudatra ható, az érzelmeket a helyükön kezelő színházat építettek. Ebben a gondokkal terhelt korszakban erősnek tűnik a kísértés, hogy a színház mégis inkább az érzelmekre hasson.

Ez tényleg komoly dilemma. Sokfelé mondják: a színész sírjon, attól sír a néző is. Én a híres mondást tartom irányadónak: ne a színész sírjon, hanem a néző. De a Csárdáskirálynőt nem lehet gondolati hatássíkon megcsinálni. Ott másfajta színházi eszközöket kell keresnem rendezőként. Mert a Csárdáskirálynő mindent elsöprő zsigeri történet. Nem az a célja, hogy hazafele menet aha-élménye legyen a nézőnek.

Ezért mondtam, hogy helyén kezelték az érzelmi hatás eszközeit, de a színházuk összességében mégis csak…

...intellektuális színház. Valószínűleg igen. De a nagy pálfordulás meg fog jelenni a Csárdáskirálynőben. Tudom, mert már foglalkozom vele – én rendezem majd a kétszázadik évben. Nagy felelősség. A Csárdáskirálynővel megbukni – az egy karrier vége, bármilyen sikereid voltak előtte. Ha a Jóembert keresünk nem sikerül – azt mondják rá: kísérleteztél. De a Csárdáskirálynőt csak azzal az eleganciával és azzal a hagyománytisztelettel lehet megcsinálni, amiről a történet szól. Vagy a székhez szegez az előadás, és azzal a szédülettel jössz ki a nézőtérről, hogy ezt azonnal újra kell látnod, vagy nem is érdemes megcsinálni.

Milyen érzésekkel lép át 2023-ba?

Színháztörténeti pillanatként gondolok rá. És nem vagyok álszent: büszkeség tölt el, hogy én vagyok az igazgató. És megtettünk mindent érte, hogy a közönségünk is büszke lehessen erre a színházra. Nagy kérdés, hogy ha fel tudnánk támasztani a kétszáz évvel ezelőtti nézőket, és beérnék gondolkodásban a jelent, akkor ők is büszkék lennének-e arra, ahová eljutott ez a színház.

Azok lennének?

Szeretném azt hinni, hogy igen.