Nyomon követni egy halálos beteg esetlegesen utolsó időszakát

A Nem halok meg című film összefoglalójában ez olvasható: Te mit tennél, ha megtudnád, hogy olyan betegségben szenvedsz, amit az embereknek csupán az 5%-a él túl? Dér Asia retteg attól, hogy ő maga is rákos lesz, mint ahogy ez családjában előfordult. Édesapját ugyanis már diagnosztizálták rákkal, ami szerencsére nem volt halálos kimenetelű. De több rokonát is vesztette el a rák miatt. "Egy tanárom vetette fel egyszer, hogy szerinte jó kiindulási pont lehet egy filmnél az, amitől a legjobban félek” – számolt be témaválasztásáról a fiatal rendező, aki filmjeiben legszívesebben tabukról beszél, mint az Anyáim történetében, amit társrendezőként készített. 

"Saját tapasztalatom, hogy az emberek nehezen beszélnek a halálról és a rákról is. Még ha van is szándék erre, akkor sincsenek szavaink. A szakemberek megerősítették személyes tapasztalatomat. Kiderült, hogy Kelet-Európában ezek tabutémák. Túl sokáig várunk, mielőtt bármit is kérdeznénk, aztán jön a bűntudat, az önvád, hogy miért nem mondtam, miért nem tettem fel azt a kérdést. Ez egészen hazugságig is mehet, hiszen egyik barátom édesapja úgy halt meg rákban, hogy végig lumbágónak hívták. Arról pedig nem lehet beszélni, amit nem konkrétan nevén nevezünk. Ezzel a filmmel azért szerettünk volna ilyen témával foglalkozni, hogy a közös mozizás hatására az emberek könnyebben ki tudják fejteni véleményüket. Hisszük, hogy sokkal könnyebb lesz az életünk, ha ezek a beszélgetések elindulnak bármi, akár az én filmem kapcsán" – mondta.

A főszereplő kiválasztása

Várdi Katalin tüdőgyógyász úgy tartja, erre az élethelyzetre lehet úgy is tekinteni, mint egy új lehetőségre. Ilyenkor a beteg átértékeli az életét, ami alkalmat nyit új szemszögből megvizsgálni mindent. Ő ajánlotta a rendező figyelmébe Einspach Gábort, akinél még csak akkor diagnosztizálták a rákot. Ráadásul galériatulajdonosként, műkereskedőként és igazságügyi szakértőként nyitott is volt a forgatásra. A főszereplő személyisége nemcsak a közös munkát tette lehetővé, hanem a stáb tagjainak is segítséget nyújtott a drámai, élet-halál közötti helyzetekben. 

"Csodálatos volt belelátni egy galériatulajdonos életébe. Gábor pedig egy teljesen más szemléletet hozott be a filmbe, mint amit elképzeltem. Ő tudott beszélni arról a helyzetről, amiben volt. És biztos vagyok abban, hogy egy másik hivatással rendelkező főszereplő pedig egy másik szemléletet hozott volna be. A legizgalmasabb ezekben a típusú dokumentumfilmekben, hogy egyetlen ember szemén keresztül nézzük az adott témát, és nem átfogóan vizsgáljuk meg. Ettől lesz egyedi, és érezhetjük azt az egyéni, őszinte megoldásmechanizmust, amit ő visz végig az adott problémára. Az egyediség univerzalitása adja az erejét ezeknek a dokumentumfilmeknek" – mondta Dér Asia.

Forgatási körülmények a járvány alatt

A film elkészítésénél nehézség volt még, hogy éppen a pandémia időszakában forgattak. Einspach Gábort a Heidelbergi Egyetemi Kórházban operálták, ahova pár napon belül kaptak forgatási engedélyt Dér Asia személyes hangvételű levelének köszönhetően. Még az operációra is beengedték őket. Dr. Bodoky György onkológus és a rehabilitációban részt vevő Szent László Kórház nővérei rendkívül támogatóak voltak. 

"A forgatás alatt sokszor kérdezgettem magamtól, hogy én vajon hogyan reagálnék egy-egy helyzetre. Sokszor nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre. Egyben azonban teljesen biztos vagyok: beszélni akarok a problémámról, az érzéseimről, a félelmeimről, és buzdítani fogom erre a környezetemet is, hogy mindannyian könnyebben fel tudjuk dolgozni az eseményeket. Nyíltan és őszintén beszéljünk mindenről! Mint most arról is, hogy úgy érzem, arról szól az öregedés, hogy egyre több félelmünk van" – mondta a rendező, aki ezzel arra célzott, egyre több témáról fog tudni forgatni a későbbiekben, ha a tanára tanácsára gondol.

Hihetetlen mennyiségű felvételt kellett kidobni

A rendezőnek saját bevallása szerint a legnehezebb elengedni egy óriási adag nyersanyagot, ami végül nem kerül bele a másfél órás filmbe. "Több mint három éven keresztül forgattunk, aminek eredménye csaknem háromszáz óra nyersanyag lett. Mikorra elkészül a 90 perc, addig nagyon sok rész borzasztóan fontossá válik számunkra, ami meg végül kimarad belőle – mondta szomorúan Dér Asia, aki elárulta, a film vágása majdnem másfél évig tartott. 

– A folyamat része, hogy sok tesztvetítést szervezünk meg, eleinte ismerőseinket hívjuk meg rá, akik nagyon őszintén, de a lelkünkre is figyelve közlik kritikájukat, majd egyre bővül a kör, és végül olyan ismeretlenek is elmondják véleményüket a filmről, akiket kor, nem és akár érintettség alapján válogattunk össze. Ezek az alkalmak arra jók, hogy lássuk, mi működik a filmben és mi nem. Hiába szeretünk egy részt, ha arra a jövőbeni közönség nem reagál vagy nem úgy reagál, ahogyan mi szeretnénk – magyarázta a rendező, aki elárulta, sokszor változott meg az alkotás koncepciója az alkotási folyamat közben amiatt, hogy szüneteket iktattak be a vágási munkákba. 

– Ahogy a CineFesten, egy év múlva újra megnéztem a filmet, ezer ötletem támadt, hogy mit hogyan tudnék világosabban, másképp a nézők elé tárni, de már nem lehet rajta változtatni. Ez tehát egy soha véget nem érő folyamat. Igaz az, hogy a filmet nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ilyenkor el kell engedni."

Sok film épül hazugságra

A stáb munka közben döbbent rá, hogy egy emberi életben nincs egy tökéletes pont, mint a forgatókönyvekben. Ez felveti azt a kérdést, hogy a szórakoztató filmek nem gyártanak-e folyton hazugságot, ráadásul nem kondicionálnak-e éppen arra, hogy a boldogság csak egy bizonyos pont után érhető el, holott valójában a mindennapjainkban kellene megélnünk azt éppen úgy, hogy meglátjuk a szépséget az apróságokban is. "Teljesen egyetértek ezzel – mondta Dér Asia, aki hozzátette, a szórakoztató iparnak más a funkciója, elfeledteti a gondokat, nem úgy, mint a dokumentumfilmek. 

– Az azonban nagyon rossz, hogy a rengeteg tökéletesre csiszolt dramaturgiájú film mindig mutat valami katarzist, ami hamis elvárásokat támaszt az emberben a valósággal kapcsolatban. Nagyon érdekes volt, hogy önmagamban is éreztem ezt filmforgatás közben. Azt vártam, hogy Gábor teljesen megváltozzon, de ez nem történt meg. Pedig még kérdezgettem is a munka közben, hogy érzed már a változást. Nagyon nagy tanítás volt ezt a filmet csinálni: rájöttem, a változás egy egyéni tempójú folyamat, ráadásul mindenkinek megvan a saját útja. És lehet, hogy akkor és ott történik meg, amikor és ahol nem várnánk. Mindenkinél máskor jön el a katarzis, és ez egy nagyon emberi dolog" – összegzett a rendező.