Érzelmeken keresztül dokumentálta a történelmet

Székesfehérváron született 1948-ban. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán film- és televízió rendező-operatőr szakán tanult olyan nagy nevektől, mint Fábri Zoltán, Gábor Pál és Illés György. Munkája kezdetén asszisztense volt az Oscar-díjas Szabó Istvánnak, Jancsó Miklósnak, Fábri Zoltánnak és Zolnay Pálnak, Radványi Gézának pedig társrendezője. Játékfilmet is készített, de főként dokumentumfilmezéssel foglalkozott. 1999 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2006-ban doktorált. Mintegy negyven dokumentumfilmet készített, közöttük az ózdi sorozatot, amiben a helyi gyár munkásainak életét követi nyomon 1987-től 1998-ig. A sorozat nemcsak az ózdi gyár leépülését dokumentálja, hanem a szocialista rendszerbe kódolt gazdasági hibákat, a rendszerváltás és a privatizáció problémáit, valamint a mindezeket átélők tragédiáit.

Almási Tamás Kossuth- és Balázs Béla-díjas, de birtokosa az Érdemes Művész címnek és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének is. A Filmszemlén hatszor nyerte el a legjobb dokumentumfilm, ötször a filmkritikusok díját.

Almási Tamás nagyon büszke a CineFesttől kapott Életmű díjra, attól függetlenül is, hogy számos elismerés van a tulajdonában. 

– Boldog vagyok, hogy a világ egyik komolyan jegyzett fesztiválja azon hírességek sorába vett, akiknek a fotója a Művészetek Háza galériáján van: színészként Claudia Cardinale, Molnár Piroska, rendezőként Agnieszka Holland és Makk Károly, aki mesterem is volt, Szabó István és Jancsó Miklós, akik mellett még dolgozhattam is. Ide bekerülni egy fantasztikus érzés – mondta a rendező, akinek még hetvenöt évesen is nagyon sok ötlete van az alkotásra. 

A rendszerváltást nem lehetett tudni előre

Az ózdi sorozat (Szorításban, Lassítás, Miénk a gyár, Acélkapocs, Meddő, Petrenkó és Tehetetlenül) elkezdésekor még nem látszott a rendszerváltás. 

– Nem vagyok vátesz, azt viszont 1986 végén már tudtam, hogy a nehézipar, de az ország is őrületes válságban van. Az tehát előrevetíthető volt, hogy munkanélkülieket képez majd maga a hatalom azzal, hogy tömeges elbocsátások lesznek. Eleinte még csak tízek-százak, aztán ezrek vesztették el munkájukat Ózdon már akkor is, az első hullámban. Egészen eddig a pontig megbüntették azokat, akik egy rendőri igazoltatás során nem tudták felmutatni, hol dolgoznak. Ez 1987-re megváltozott, és a sorozat első filmjében ez benne is van. Mint ahogyan az is, mikor az egyik gépsor leállítása, tehát az első munkabeszüntetés megtörténik – meséli, majd hozzáteszi, a tömeges elbocsátásból következik a társadalmi feszültség. 

– Tudtam, hogy ez középvezetőket, munkásokat és segédmunkásokat is érinteni fog. Az érdekelt, hogy az olyan egylábon álló iparvárosok, mint Ózd, mit kezd majd ezzel a sok munkanélkülivel. Hogyan alakul át a társadalom, milyen tragédiákat okoz? – sorolta az indíttatást.

Hibás működést hibás elképzelés hoz létre

A szocialista ideológia alapja a munkás-paraszt szövetség volt. 

– Amikor beszélgettem a munkásokkal, világossá vált, hogy ők nem törődnek azzal, hogy rájuk hivatkozva milyen ideológia van, hanem beszámoltak életük nehézségeiről: kizsigerelték őket, kevés volt a pénzük, nem volt jövőképük. Inkább azt kívánták, rombolják le a gyárat, alatta sózzák be a földet is, hogy ne legyen többet acélgyártás. Ez a film első perceiben hangzik el. Világossá vált, hogy nem vihetem vágóhídra a filmemet, vagyis eleve úgy pályáztam, hogy csak öt év múlva fogunk bemutatni három egész estés filmet. Abban bíztam, hogy ez alatt az idő alatt történik valami változás. Persze azt nem tudtam, hogy ekkora. Napról napra szabadabb lett a légkör a nyolcvanas évek nagy válsága után. Ilyen szempontból az idő nekem dolgozott. Elkészítettük hát az első részt, aminek sikere lett itt is, külföldön is. Nehéz körülmények között tudtam folytatni, hiszen pénz nem nagyon volt, összeomlott a filmes szakma is. Ez látszik a forgatásokon: az elején még nagy stábbal készültek a felvételek, később egyedül voltam jelen, egy kamerával úgy, hogy magam csináltam a hangot is – mondta, majd hozzátette, egy város sorsa legtöbbször alulnézetből kordokumentummá is válhat függetlenül az esztétikai értékétől.

Erős érzelmi hatásokkal dolgozik

Almási Tamást sokszor kérik fel filmkészítésre. 

– Ez természetesen megtisztelő, de olyankor másnak a zakóját kell felvennem, amit igyekszem átalakítani, de nem mindig lehet. A magam elképzeléseit éppen ezért szívesebben alkotom meg filmre. Azt gondolom, hogy egy dokumentumfilmben akkor viselkedik a szereplő hitelesen, ha vagy rutinszerű történéseket mutatunk be, vagy valami nagyon komoly feladat, kihívás előtt áll. Ilyenkor ugyanis nem tud azzal foglalkozni, hogy őt filmezik. A kamera jelenléte ugyanis minden esetben beavatkozás valakinek az életébe. Igyekeztem tehát ilyen határhelyzeteket választani. A Szívügyem című filmnél például a főszereplőm élete volt a tét, az ugyanis egy szívátültetésről szól. Ahhoz azonban, hogy valaki megengedje, hogy ilyen helyzetben megörökítsem, ahhoz egy olyan bizalmi kapcsolatot kell kiépíteni kettőnk között, amiben nemcsak ő ad magából nekem, hanem én is viszonzom mindezt. Azt nem adhatom neki, hogy pozitív képet adok rólad, mert az hazugság, csalás lenne – magyarázta a rendező, aki elárulta, főszereplőjének élete, bármennyire is borzalmas számára is, de egy idő után arról szólt, hogy volt-e motorbaleset, aminek következményeként majd ő tovább folytathatja életét.

A legjobb dramaturgiát az élet végzi el

Almási Tamás szerint minden alkotás mögött ott van az alkotó világlátása, akár akarja, akár nem. 

– Ugyanakkor a véleményét nem lenne szabad a műben direkt módon a nézőre oktrojálni, vagyis kényszeríteni. Jó, ha az alkotás hagyja gondolkodni a befogadót. Én mint néző azt szeretem, ha eldönthetem, hogy a bemutatott helyzet miért jó, miért nem jó, mi a probléma vele – mondta, majd hozzátette, a témaválasztás már elkötelezettséget jelent.

Húzóelem tud lenni egy filmben az, hogy a bemutatott emberek megosztják gondolataikat, és ezáltal egy valós folyamatot mutat be a mozi. 

– A Sejtjeink című filmnek is az az ereje, hogy a gyerekre vágyó házaspárok meg akarják osztani érzéseiket másokkal, a kamerával, velem, mindenkivel, hiszen emberpróbáló az a folyamat, amin keresztül mennek az örömmel és a bánattal együtt is. Ezzel az volt a céljuk, hogy megóvjanak másokat attól, hogy őrlődjenek benne. Abban bíztak, hogy példát mutathatnak majd másoknak azzal, hogy szavakba foglalják és kimondják gondolataikat – mondta a kiváló emberismerő rendező, aki szerint az emberi lélek nagyon bonyolult és megfoghatatlan valami.