Szeretné jobban megismerni Miskolcot

A Miskolci Színházbarátok Egyesületének soron következő alkotói beszélgetésén Rudolf Szonja színművésszel beszélgetett az egyesület elnökhelyettese, Ráczkevy Ildikó. A találkozó előtt interjút készítettünk Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter kisebbik lányával, aki már 2021 óta a Miskolci Nemzeti Színház tagja.

Milyen pozitívuma és milyen negatív hozadéka van annak, hogy két híres színművész gyermeke, és éppen ugyanezen a pályán?

A negatív része az, hogy sokszor hozzájuk mérem magamat, mint ahogyan mások is hozzájuk mérnek engem. Bár már remélem, hogy ez egyre kevésbé van így. Vagy ha nem is hozzájuk mérnek, mégis az ő tükrükben látnak engem, és így nem tudok egy különálló valaki lenni. Pozitív hozadéka az, hogy tanácsokkal tudnak ellátni. Sokszor segítenek. Ők ismernek engem a legjobban, így pontosan tudják, hogy honnan indultam és hol tartok most. Nekem mindig is az ő véleményük számított a legjobban. Egyrészt nyilván azért, mert a szüleim, másrészt mert nagyon nagyra tartom őket a szakmán belül is. Fontos a véleményük. Egymás kritikusai vagyunk, és ez nagyon jó.

Azt érezte már valaha, hogy pusztán a neve miatt pozitívabb elbírálást kapott valahol?

Nem, de persze lehet, hogy megtörtént velem, csak valahogy nem tűnt fel. A plusz figyelmet néha éreztem, de aztán mindig rajtam múlott, hogy ez negatív vagy pozitív elbírálást kap.

Mi történt a középiskola és a színművészeti között, hiszen huszonegy évesen vették fel a színművészetire, és általában tizennyolc évesen fejezi be az ember a középiskolát?

Én tizenkilenc voltam, amikor végeztem, mert ötosztályos gimibe jártam francia kéttannyelvű szakra. Utána háromszor felvételiztem, mire felvettek. Először a második fordulón estem ki, másodszor pedig a harmadikon.

Milyen volt a harmadik fordulóból kiesni? Az a legrosszabb, nem?

Igen, a legnehezebb, mert akkor már nagyon közel voltam hozzá. Végül nem bánom, hogy ez így alakult, de akkor nyilván nehéz volt elfogadni, mert azt éreztem, hogy volt esélyem , hogy sikerülni fog. A felvételin másodiknak bejelöltem a Budapest Kortárstánc Főiskolát, harmadiknak meg a gyógypedagógiát. Végül a táncot választottam. Két évet végeztem el ott, de mivel közben felvettek a színművészetire, így nem lett belőle diploma. Valami hajtott tovább, és azt éreztem, komplexebb igényeim vannak, minthogy csak mozgással fejezzem ki az érzéseket vagy gondolatokat. Úgy éreztem, a tánc jobban beépíthető a színészetbe, mint fordítva, de szerencsére a mozgás fontos része maradt az életemnek.

Vívó is volt. Megfogalmazná, hogy miért érdemes sportolással foglalkozni a fiataloknak?

Kis koromtól kezdve sportoltam, mindig mást. A sport része volt a szüleim életének, és így minket is annak szeretetére neveltek. Sokszor elmentünk futóversenyre csak úgy, családi programként. Már akkor is ott volt bennem az elszántság, mert ha kitűztem magam elé, hogy azt a távot végig kell csinálni, akkor egyszerűen nem állhattam meg és ezt nagyon komolyan vettem. Magamnak is be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok arra, amit szeretnék. Szóval valamiféle versenyszellem mindig is volt bennem. Lehet, azért is, mert harmadik gyerekként a sorban, kellett, hogy legyen túlélési taktikám. Nem tudom, honnan jön ez. A vívásba akkor habarodtam bele, amikor láttam a tévében, hogy Nagy Timi párbajtőröző aranyérmet nyert az athéni olimpián. Gyönyörűnek láttam ezt a küzdősportot. Ez is egyfajta tánc volt, az idegeké. Úgy indultam neki, hogy olimpiai bajnok szeretnék lenni. Hét aktív év következett, amikor versenyszerűen vívtam, a nyolcadik már csak levezetés volt. Rengeteget tanultam: főként alázatot és szorgalmat. Ott tapasztaltam meg azt is, hogy ha energiát fektetek valamibe, akkor az előbb vagy utóbb meg fog térülni. Nem biztos, hogy ott és akkor, de vissza fogom kapni az élettől valamikor, valamilyen formában. Mikor csapatban vívtunk, akkor megtanultam, milyen egymásért harcolni, egymásért kitartani. Ezt talán még jobban imádtam, hiszen ott együtt lehetett felkelni egy vesztes helyzetből, vagy a többiekért kellett felszívni magam és szintén vesztes helyzetből fordítani. Ha jól emlékszem, elég sokszor voltam befejező ember vagy a befejező előtti is, akkor vitt előre a lelkem. A színészetben legjobban a koncentrációt tudom hasznosítani.

Most milyen hatalmas célkitűzései vannak? Mert mondta, hogy mindig volt valami nagy, amit végül otthagyott, és újabbat tűzött ki.

Nem hagytam ott őket, legalábbis nem azért, mert feladtam. Csak valami más leváltotta, valami újabb cél kezdett izgatni. Most igazából nem látok magam előtt ilyet. Lehet, furán hangzik, de most kicsit azt érzem, hogy azon az úton vagyok, ahol lennem kell, úgyhogy most csak arra koncentrálok, hogy azokat a szerepeket, amiket kapok, megpróbáljam száz százalékosan megcsinálni. Illetve a magánéletemben is ezt érzem. Most csak élvezem az utat.

Akkor most a mindennapokat kell megélnie jól?

Igen. Minél tartalmasabban.

Korábban azt nyilatkozta, hogy szülei meglepődtek, mikor a színházi pályát választotta. Ez nekem azt jelenti, hogy titkolózó gyermek volt. Azt is nyilatkozta, hogy introvertált, de valahogy érzek egy hatalmas ellentétet a tulajdonság és a színészi hivatás között. Hogy jön össze ez a kettő?

Titkolózónak nem mondanám magam, főleg anyuékkal kapcsolatban nem. Szerintem elég jól ismernek. Inkább úgy lehetett ez, hogy még magamnak sem mertem megfogalmazni, hogy megpróbálnám a színészetet, mert valahogy olyan nagy dolognak tűnt a szememben. Azt éreztem, hogy úgysem sikerülne és nem vagyok rá képes. A gimiben is csak egy francia nyelvű színjátszó szakkörben vettem részt, általánosban meg néha elmentem egy-egy vers- és prózamondó versenyre. Érettségi környékén tánccal és versenysporttal foglalkoztam, mégis volt bennem egy érzés, hogy én a színészetet szeretném. Akkor egy nagy levegőt kellett vennem, hogy kimondjam és megpróbáljam. Introvertált? Igen, annak tartom magam, és elég sok színésztől hallottam, hogy ő is az. Nekünk, introvertáltaknak a színészet egy kiskapu, egy felszabadulás. Itt valakin keresztül mutatom meg magamat, belebújhatok a bőrébe, ami nagy segítség nekem, hogy nem egy az egyben kell kiállnom, hogy tessék, én vagyok Rudolf Szonja, de persze mégis önmagamból is merítkezem a szerepekhez.

Ez így érthető. 2021-től van Miskolcon, mennyire ismerte meg a várost?

Szerintem még nem eléggé. Tetszik a természet, ami körülveszi Miskolcot. Nagyon szeretem a Bükköt. Van egy kutyám és vele járunk sokszor a Népkertbe, az Avasra és Lillafüredre. Legtöbbet a főutcán barangolunk, hiszen itt mindent el tud intézni az ember. Legújabb felfedezésem Szirmabesenyő, ahol a bányatavaknál sétálunk, ezt Fandl Ferenc kollágám ajánlotta. De nyilván még sok felfedezni való van Miskolcon.

Már sok műfajban próbálta ki magát, melyik a kedvence?

Jelenleg azt érzem, hogy sok drámai kihívásra vágyom, de egyébként nagyon szeretek vígjátékban is játszani. Mindenevő vagy „-csináló" vagyok?! Lényeg, hogy minél többfajta műfajban kipróbálhassam magam.

A Csarnokban a József Attilában láttam legutoljára, hogy érezte magát abban?

A felolvasó színház nekem nagyon érdekes műfaj, hiszen ott mindig azt érzem, valahogy kívül is maradok, de belül is vagyok. Sose tudom eldönteni, hogy mennyire kell kint és bent lenni, egy idő után muszáj benne lenni, mert máshogy talán nem működik. Meg Fagyi, Fandl Ferenc is ezt kérte tőlem. Kicsit úgy érzem, hogy nagyon messziről kezdjük, az elején még kívül vagyok, de aztán a végén teljesen bele tudok kerülni a történetbe. Hiszen végül is ez is az. Valahogy átjár, átmos az egész.

Erre szükség is van a sírás miatt, ugye?

Igen. Bár azt nem tartom annyira fontosnak, inkább magát a felimerést, amire Gyömrői rájön. A sírás már csak egy végtermék.

Óriási botrányt kavart annak idején, mikor kiderült, hogy József Attilának van egy szabad asszociációs jegyzéke. Hogyan viszonyult a költőhöz gyerekként és most?

Én gyerekként szerintem egyáltalán nem értettem őt, bevallom, a versekhez se volt közöm. Később aztán elkezdtem készülni a felvételire. Igazán akkor kezdtem el olvasni verseket, és most már sokkal, de sokkal közelebb érzem magamhoz őket. Főleg, hogy emiatt a munka miatt is bele kellett vetni magunkat és többet foglalkozni vele, úgyhogy most már néha előszedem a József Attila-kötetet a nagypapámnál is. Fájdalmas, hogy mennyire aktuális dolgokat is találok benne. Azt hiszem, hogy most már kezdem megérteni őt.