Jól úsztak a „víz nélküli” uszodában

Az MKC élet-halál harca ismert: hazai környezetben fogadta a Dabast és az volt a feladata, hogy legalább egy pontot szerezzen. A társaság ezt megtette, sőt a célt megfejelte, hiszen győzött, így ősztől is a legjobbak között szerepelhet. Buday Dániel vezetőedzőt kértük értékelő beszélgetésre.

Együttese a tizenkettedik helyet szerezte meg. Azt viszont nem tudjuk, hogy a költségvetése alapján hányadik volt a tizennégyes rangsorban?

A többi klub büdzséjéről nem volt információm, ennek ellenére úgy gondolom, hogy már ami az anyagiakat illeti, mi nagyon a vége felé álltunk, még az is lehet, hogy az utolsó lépcsőfokra kerültünk.

Ebben az esetben még nagyobb elismerés illeti a csapatot, amely felülreprezentálta a büdzséje alapján tőle elvárható eredményt…

A pénz és a büdzsé csak egy, bár roppant fontos „tényező”. Ez társul a sportemberi tulajdonságokkal, a hozzáállással, a szervezettséggel. Nézzük a tényeket: ha összevetjük a játékosok korát, a keretek létszámát, a rutint, a rajtkor regisztrált NB I.-es meccsek számát…, nos ezek alapján nekünk kellett volna a Vecsés helyén végeznünk.

Maradjunk a Vecsésnél: volt-e értelme a mezőny felhizlalásának, hiszen az NB I.-ben 0 pontos együttesre emberemlékezet óta nem volt példa.

Szakmai szemmel nézve igenis kell a tizennégyes mezőny, a Vecséssel azonban én nem foglalkozom, inkább kitekintek és a magyar kézilabda egészét nézem. Az első hat gárda tele van külföldivel, ezért mondom, hogy a honi palettán minél több hozzánk hasonló kisebb bázis kell. A magyar fiatalok nálunk és a hozzánk hasonló egyesületeknél fejlődhetnek. Az alsóházi mérkőzések nem voltak rosszak, az iram, a küzdelem, a színvonal és az izgalom hiányát sem lehetett felróni. A feltörekvő generáció tagjaival igenis érdemes foglalkozni ezen a szinten. Gondolok például Horváth Lászlóra, Pásztor Imrére, Jóga Norbertre, Jancsó Nándorra, Dávid Mátéra, rajtuk látszott a fejlődés, az elhivatottság. Az év második felében sokkal nehezebb sorsolással tíz pontot szereztünk, ez mutatta azt a fejlődést, amit vártam. Úgy vettük fel a ritmust, hogy nem volt tapasztalatunk, ezt ugyanis az átigazolási piacon pénzzel nem lehet megvásárolni, csak a pályán, a kiélezett szituációkban lehet rá szert tenni.

Vegyük az utolsó fordulót: a kritikusok megkérdőjelezték a sportszerűséget, hiszen a lebonyolítás rendje okot adott az esetleges találgatásokra…

Erre azt mondom, hogy minden profi bajnokságnak van kiírása. Ezt nálunk elfogadták és tudomásul vették a csapatok. Nem tudok és nem akarok beleszólni abba, hogy ez így jó volt vagy nem.

Egyetért-e azzal a szakmai véleménnyel, mely szerint – tekintettel a körülményeikre – bennmaradásuk kész csoda.

Azt mondtam, hogy az eredményünk majdnem olyan, mintha mondjuk a Szeged nyerné a Bajnokok Ligáját. A hatalmas ismeretlenbe vágtunk, miközben háromszor kellett csapatot csinálnunk, meg akklimatizálódnunk az NB I.-hez, és ez komoly teljesítmény volt. Óriási kérdőjelek tornyosultak nálunk, de az elvégzett munka meghozta a gyümölcsét. A második fél évben két győzelemmel fordult meg a sorsunk. Ekkor helyeztünk nyomást az alsóháziakra, és tettük nyílttá a bajnokság hajráját, miközben a többiek talán már leírtak minket. A mezőny tagjai úgy kalkuláltak velünk, hogy na itt van a feljutó gárda, melynek játékosai fiatalok, tapasztalatlanok, őket megverjük, így a nevünk mellé beírták maguknak a pontokat. Viszont mi kivívtuk azt a tiszteletet, ami járt nekünk, ennek következtében nem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni minket. Csak három találkozónkat szégyelltük: a Gyöngyös, a Balatonfüred és a Csurgó ellenit, ezek hazai pályán történtek, ezért különösen fájtak, a többi huszonhárom meccsünkön emelt fővel álltunk helyt, a Magyar Kupából pedig kiejtettük a Csurgót, szóval a maximum maximumát hoztuk ki magunkból.

Ön kézilabda-történeti név viselője, megjárta a hadak útját, büszke lehet az édesapja és a saját maga múltjára is. Ebből kiindulva szakmai felelősként hogyan mehetett abba bele, hogy gyakorlatilag tizenkét mezőnyjátékossal vigye végig a szezont?

Becsületes és tisztességes dolog volt a klubvezetéstől, hogy csak annyit vállalt, amennyit teljesíteni tudott. Támogattam az elöljáróimat, akik mindig próbáltak valamilyen pluszt adni. Utólag mondva bevált az a gondolatunk, hogy inkább legyen nálunk kevés oroszlán, mint sok nyúl. Végig nagy dilemma tornyosult előttünk: igazoljunk-e négy-öt középszerű, csak a létszámunkat növelő, de minőséget nem jelentő játékost, vagy legyünk türelmesek és várjuk ki azt, hogy rábukkanunk egy-két komoly erőt adó segítőre. Aztán megtaláltuk ezt a komoly erőt Halilbegovic személyében: átlövőnk akkor hozta a rutint és a tapasztalatot, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Radnicnak is vezérszerepet szántunk, ő azonban megsérült, így csak húsz percet tudott segíteni. Horváth László is felnőtt a feladathoz, amelyet megoldott, de mindig volt nálunk olyan, aki pluszt tudott adni. A kapusok, Győri Kristóf és Pásztor Imre: mindketten akkor hozták az extrákat, amikor nagyon kellett. Ha húsz játékossal rendelkezünk, nem fájt volna a fejem, hogyan álljunk fel, de azt az utat választottuk, hogy inkább maradjunk stabilak, őrizzük meg jó hírünket, teremtsünk nyugodt körülményeket, mint belemenjünk a kétes ígérgetésekbe.

Még egy szezonra vagy többre marad?

Beszéltünk róla, és bár még nem csaptunk egymás tenyerébe, közel állnak egymáshoz az álláspontjaink. Tavaly június elején csukott szemmel úgy ugrottam fejest a medencébe, hogy nem tudtam, van-e benne víz? Jó döntést hoztam, mert a klubvezetés a lehetőségén belül mindent megadott, a szurkolótábor támogatott, a fiúk hozzáállása pedig mindent vitt. Igyekeztem mindenkiből kihozni a maximumot. Egyelőre a soron következő évre koncentrálok, az edzői élet azonban pillanatok alatt változhat. Most adott nálunk az a bizonyos mag, amely jó alapot adhat a folytatásra, itt mindenki hajlandó tenni a csapatért, a játékosokért, és ez számomra több mint biztató jelenség.

A klubvezetéssel mikor értékelnek és határozzák meg céljaikat?

Hónapok óta folyamatosan ezt tesszük, a bennmaradás kiharcolását azonban meg kellett várnunk. A kezdeti lépéseket már megtettük annak érdekében, hogy gördülékenyen menjenek a dolgaink. A tárgyalások zajlanak, a szerződtetések is, hamarosan mindenki sorsa eldől, és az is, hogy mi lesz a külföldiekkel, meg az itt lévő fiatalokkal. A stabil klubok már december-januárban kialakítják keretüket, és bár mi még nem tartunk itt, de most sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint tavaly júniusban. Akik komolyan akarnak kézilabdázni, azok számára Mezőkövesd ideális hely: maga a város, az itteni lehetőségek és a körülmények. Ebben a városban van jövője ennek a sportágnak.