A bitumentől a csillagászati fizetésekig

Címkék#ózd #interjú #férfi kézilabda #kézilabda #Závodszky István #Ózdi Kézilabda Club

A sportág esetleges szabálymódosításain biztosan sokan és sokat gondolkodnak. Interjú: Závodszky Istvánnal

Kolodzey Tamás

Závodszky István

A fekete-fehérek hajdanán az élvonalban szerepeltek. Csarnokuk nem volt, először salakon, majd bitumenen vívták hazai találkozóikat. Závodszky István az ÓKSE egyik kulcsemberének számított, klubjához végig hű maradt, visszavonulása után vezetőként szolgálta a helyi sportéletet.

Hogyan emlékszik vissza pályafutására?

Putnokon kezdtem kézilabdázni. Szerencsémre nagyon jó edzőnk volt, és egy jó, fiatal csapat alakult az ottani egyesületnél. Az akkor színvonalasnak számító megyei első osztályban küzdöttünk. 1968-ban kerestek meg az Ózdi Kohásztól, és át is igazoltam az NB I.-es csapathoz. Bemutatkoztam az első csapatban, majd behívót kaptam és ezután húsz hónapig a lillafüredi katonagárdában játszottam. 1970 júniusában tértem vissza Ózdra és 1976-ig, aktív pályafutásom befejezéséig itt játszottam. Aránylag fiatalon, 29 évesen, sérülés miatt kellett abbahagynom a kézilabdát, de a sportágtól nem szakadtam el. Elvégeztem az edzői iskolákat, és 1984-ben, számomra váratlanul át kellett vennem az élvonalban szereplő együttesünket. Bemutatkozásom sikeres volt, a bajnokságot a hetedik helyen zártuk és a Magyar Népköztársaság-kupában az egyesület legjobb eredményét elérve harmadikként végeztünk. Az edzőséget a főállású munkám mellett végeztem: kisebb megszakításokkal 2008-ig több mint ötszázszor ültem a kispadon. 1993-ban kiváltunk az ÓKSE-ből és az Ózdi Kézilabda Club ügyvezető elnöke lettem 2010-ig. Nekem óriási élmény volt Ózdon játszani és edzősködni a hozzáértő, kritikus és nagyszámú nézőközönség előtt. Egyszer, amikor a sokszoros magyar bajnok Bp. Honvéd ellen döntetlent értünk el, több ezren biztattak minket a szabadtéri pályán.

Aktív játékosként milyen élete volt?

Abban az időben már hetente kilenc-tíz edzést tartottunk, igénybe vettük az élsportolói kedvezményt, így a munkahelyünkre nem vagy csak keveset jártunk be. A főállású munkaviszonyban kapott jövedelem mellett csak a meccsprémiumok jelentették számunkra a pénzt. Aránylag sokszor utaztunk külföldre, de természetesen nem a nyugati országokba. Az igazsághoz tartozik az is, hogy lakáshoz is könnyebben jutottunk, persze ehhez bizonyos feltételeknek meg kellett felelnünk.

Nem volt sportcsarnokuk, ezért szabadtéren, bitumenen szerepeltek. A szövetséget nem bombázták az ellenfeleik, hogy zárják be a veszélyes pályájukat?

Ózdon csak az 1980-as évek közepén épült fedett létesítmény. Az iskolai tornaterem kis jóindulattal alkalmas volt NB I.-es mérkőzések lebonyolítására. A szabadtéri játék előnyére volt a csapatnak, hiszen a legtöbb gárda már fedett létesítményben küzdött. Többször is szó volt a szabadtér betiltásáról, de ez csak később következett be. Élénken él az emlékezetemben egy 1984-es, igencsak érdekes mérkőzés. Itthon zuhogó esőben sikerült megvernünk az előző évben BEK-et nyert Bp. Honvédet, melynek edzője Mocsai Lajos, a későbbi női-férfi szövetségi kapitány volt. A Testnevelési Egyetem mai rektora akkor szóvá is tette az áldatlan körülményeket.

A fénykora Marosi István szárnyalásához kötődik. Milyen emlékek fűzik a hajdani sokszoros válogatotthoz, aki a világválogatottságig vitte?

Játékos pályafutásom nagy szerencséjének tartom, hogy több évet játszhattam együtt Marosi Istvánnal. Pista az akkori időszak kiemelkedő, sőt nem túlzás, zseniális képességű kézilabdázója volt nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben is. A vele játszó társaknak nagyon kellett figyelniük a mérkőzések alatt, mert olyan váratlan megoldásokat alkalmazott. Ha valaki elaludt, kellemetlen helyzetbe került. Természetesen némi hátránya is volt ennek, hiszen mellette a többi játékos nehezebben teljesedett ki.

Visszavonulása után is a klub kötelékében maradt. Edzősködött, majd gazdasági vezető lett. Miért tűnt el a palettáról az Ózdi Kohász?

Az aktív játék után rövid ideig az ÓKÜ-ben dolgoztam, de 1977 októberében kineveztek a tizennégy szakosztályt működtető Ózdi Kohász SE gazdaságvezetőjének, ami nagy kihívást jelentett, de hála a segítőkész munkatársaknak, mindent sikeresen megoldottunk. Tevékenységemet 1993 júniusáig gyakoroltam. Az 1990-es években, más egyesületekhez hasonlóan, felhalmozódtak az állammal szembeni kötelezettségeink. Az egyik megoldási mód az önállósodás volt, így az egyesületből kivált több szakosztály és önálló jogi személyként folytatta tevékenységét. Így tettek például a teniszezők, az úszók, a súlyemelők, a kézilabdázók, a labdarúgók, az országos szakszövetségek pedig elfogadták a jogfolytonosságot.

Ózdon a férfi kézilabda mellett a labdarúgás vitte a prímet. Népszerű emberek voltak a városban?

A megye második legnépesebb településén a két legnépszerűbb sportágnak a labdarúgás és a kézilabda számított. A ’70-es években a vasárnapi sportprogram így nézett ki: 9 óra 30: NB I.-es női kézilabda. 11 óra: NB I.-es férfi kézilabda. 16 óra: NB II.-es labdarúgás. Közben ment az NB I.-es teke is, így a környéken lévő és a kitelepült vendéglátók jó forgalmat csináltak. Természetes volt, hogy a városban rengetegen ismerték a sportolókat, és ennek előnyeit sokszor élveztük. Ezt közülünk néhányan sajnos túlzásba is vitték a szórakozóhelyeken…

Napjainkban több kisváros is vezető szerepet játszik a férfi kézilabdában. Elég, ha Csurgóra, Dabasra, Budakalászra és Mezőkövesdre gondolunk. A megye második legnépesebb városa Ózd, a volt kohászváros együttese hosszú idő óta mégsem képes visszajutni az élvonalba. Mi ennek az oka?

Az NB I.-ből 2000-ben estünk ki. Ez az év jelentette az utolsó első osztályú szereplésünket, akkor vertük meg a Veszprémet. Tudomásul kellett vennünk, hogy az önkormányzat önmagában már nem volt képes fedezni a működésünk költségeit. Egyébként a búcsúnk után két-három évig reális esélyünk adódott a visszajutásra. A kézilabda még mindig népszerű Ózdon, de az elszívó hatás miatt alig lehet itt tartani a fiatalokat.

Önök, régi nagyok, milyen időközönként találkoznak?

Nálunk évtizedek óta legendásan jó a csapategység és a csapatszellem. 1994-ben, a kézilabdázás világnapján sikerült nagyszabású találkozót szerveznünk, ezen négy komplett csapatot állítottunk ki a különböző korosztályokból. Azóta közkívánatra minden évben megrendezem, de a játék már háttérbe szorult és csak a fehér asztal marad. Az élet könyörtelen: sajnos a korombeli kezdőcsapatból nincs közöttünk Bikki, Teremy, Noviczki, Tiba, Marosi, Bellér és Kosik.

Miért maradt Ózdon?

Huszonegy éves koromban igazoltam Ózdra. Ez nekem mint kézilabdázónak kiváló lehetőséget adott. A katonaság is beleszólt a jónak mondható élvonalbeli kezdésemhez. A leszerelésemkor több helyre hívtak, de mivel nem járultak volna hozzá az átigazolásomhoz, visszatértem Ózdra. Szerettem itt lenni, és végső soron jó döntést hoztam, amikor maradtam. Egyébként edzőként lehetőségem volt a váltásra, még külföldre is hívtak, de nem vállaltam a vándoréletet. Itteni tevékenységem honorálásaként megkaptam az Ózd Városáért kitüntetést és az országos szövetségtől Magyar Kézilabdázásért Arany Fokozatát is.

Mit csinál napjainkban?

Egyáltalán nem a megszokott, akár monotonnak is nevezhető nyugdíjas mindennapjait élem. Az ÓKC-nál tevékenykedem, szakmai, gazdasági és technikai vonalon segítek. Van egy kiskertem is, ahová nagyon szeretek kijárni.

Jár-e bajnoki meccsekre, válogatott tornákra?

A kézilabda természetesen nagyon érdekel, így napi szinten képben vagyok. Az NB I./B-s csapatunk minden mérkőzésén jelen vagyok, a címeres csapatunk meccseit és a nemzetközi kupatalálkozókat pedig a televízióban nézem.

A magyar férfi válogatott egyre nehezebben tartja a lépést a világ legjobb csapataival. Mi ennek az oka?

A kézilabda az egész világon fejlődik. Így természetes, hogy van olyan időszak, amikor egy ország visszaesik, a másik feljön. Nálunk az a baj, hogy válogatott szinten a visszaesés már huzamosabb ideje tart. A problémát a légiósok korlátozásával és hazai fiatalok szerepeltetésével kell megoldani.

Sokat úgy tartják, hogy a szövetségnek limitálnia kellene az egy csapatban bevethető külföldiek számát. Egyetért ezzel?

A külföldiek szerepeltetése nagy vitákat vált ki. Ez egyrészt üzlet kérdése, de az biztos, hogy nem segíti elő a tehetségek kibontakozását. Úgy gondolom, hogy muszáj lesz a hazai bajnokságban szereplő külföldi játékosok számát szabályozni.

Az élkluboknál horribilis fizetéseket kapnak a játékosok. Nem fél attól, hogy a pénzbőség visszaüt?

A csillagászati összegekről csak feltételezéseim vannak, ezeknek persze lehet valós alapjuk. Ez azonban a befektetők problémája, de az tény, hogy sokszor mellényúlnak.

Úgy tűnik, hogy a férfi kézilabda a gigászok csatája lett: a kétméteres játékosok elemi erővel lőnek a kilencesről, közben a hatoson mindenki birkózik mindenkivel. Szükségét látja-e, hogy a kosárlabda vagy a vízilabda mintájára limitálják és a kivetítőkön mutassák a támadóidőt? Vagyis mit kellene változtatni a szabályokon?

A kézilabdázás fizikális sport lett. A szabálymódosításon biztosan sokan és sokat gondolkodnak. Az is bizonyos, hogy a jelenlegi szabályokat már túlhaladta az aktuális helyzet. Akár a mezőnyjátékosok számának csökkentése is érdekes húzás lehetne.