Csodabogár a Csorba-tóról

Néhány nappal ezelőtt negyedik alkalommal adott otthont a miskolci Csorba-tó az Örökmozgó Kupa kajak-kenu versenynek. A rendező a Borsodi Örökmozgó Vízisport Alapítvány volt, amelynek a mostani a negyedik szezonja. A fiatal sportszervezetet Révész Zoltán elnök-vezetőedzőként vezeti, aki 2018 októberében kezdte el megvalósítani a vágyait, az álmát. 

Négy éve 

– Itt nőttem fel ezen a tavon, ide jártam le én is fiatalon, mint oly sokan, és mindig is húzott a szívem a Csorba-tóhoz, függetlenül attól, hogy az életem, a munkám merre vitt – mondta Révész Zoltán. – 2018-ig a Diósgyőri Kajak-kenu SC-nél edzősködtem, ahonnan azért jöttem el, néhány házzal arrébb, mert szerettem volna a saját szakmai elképzeléseimet valóra váltani. Ehhez nagy fokú önállóságra volt szükségem, ezért is döntöttem egy új klub megalapítása mellett. Persze anélkül aligha vágtam volna bele ebbe, ha nem adódik az a lehetőség, hogy egy vízitelephez juthatok a Csorba-tónál. 

És, hogy mit jelent a hozzájutás? 

– Megvásároltam egy ingatlant – felelte az elnök, vezetőedző, tulajdonos, aki arra a felvetésre, hogy meglehetősen szokatlannak számít, hogy valaki saját tőkéből vegyen meg egy sportingatlant, így felelt: – Olyan szempontból szerencsém van, hogy a család támogatta ezt a döntésemet. Nem mondom, hogy simán ment minden, mert amikor először felvetettem otthon, hogy mit szeretnék, voltak nehéz kérdések, de a feleségem megértette, hogy ez minden vágyam, és végül igent mondott. Egy családi örökség árát fordítottuk a vízitelep megszerzésére, azzal együtt, hogy tisztában voltunk azzal, a működtetés szempontjából az első év a kritikus, hogy az elején otthonról is kell hozni a pénzt. Óriási energiákat kellett beletenni 2019-ben, hogy elinduljunk, az udvaron a fű olyan magas volt, hogy az ablakokat simogatta a szélben, azt sem tudtuk, hogy van járda a ház körül, mert a gaztól ez nem látszott. A partra nem lehetett lemenni, a stég el volt süllyedve, szét voltak rohadva a deszkái, nem voltak hajók, lapátok, és nem volt hajógarázs. Volt viszont lelkesedés és aktív szülői közösség, akik tenni akartak és segítettek is abban, hogy az akkori 20 fős sportolói létszám otthonra találjon. Volt olyan szülő, aki darut, darust szerzett, hogy a stéget kiemelhessük a vízből, volt, aki hegesztőt hozott, mások a stég újradeszkázásában működtek közre. Napról napra haladtunk afelé, hogy megteremtődjenek a szakmai munka alapjai. Az elején sokan mosolyogtak rajtunk azok, akik erre jártak, de három év alatt messzire eljutottunk, és manapság inkább elismerő pillantásokban van részünk. 

A minta 

Hogy hová jutottak, arról a családi kisvállalkozást működtető sportklubelnök – aki áprilistól szeptemberig kevesebbet dolgozik a családi kassza gyarapításán, mert a tóparton tölti ideje nagy részét – a következőket mondta: 

– Rendezett körülmények között dolgozhatunk, hajógarázsunkban 70 hajót tartunk. Ezek nem mindegyike a sportszervezet tulajdona, vannak olyan hajók, amelyek magántulajdonban vannak. Nemcsak azért, mert néhány szülő vásárolt egyet-egyet a sportoló gyerekének, hanem azért is, mert vannak olyan sportemberek, akik felnőttként lejárnak ide, hogy időnként megforgassák a lapátot a vízben. Mint mondtam: 20 sportolóval kezdtünk, ennyien jöttek át velem a DKKSC-től, a tavalyi évben pedig már több mint 50 verseny­engedélyt váltottunk ki. A taglétszámunk azonban ennél magasabb, mert vannak a szabadidősök, a mastersek. Meglátásom szerint utóbbi két csoport rendkívül fontos, annak örülnék, ha a létszámuk tovább növekedne. Sok nyugat-európai országban, egy vízi klubon belül, a rekreációs tagok száma 80 százalék körüli, és tulajdonképpen ez a közösség segíti a havi hajótárolási díjak fizetésével a versenysportot, a fiatal sportolók fejlődési lehetőségét. Persze nálunk ez az arány nem hozható össze a Csorba-tónál, hiszen akkora hajógarázsunk nincs, ahol ennyi több száz hajót tudnánk tárolni, de néhánynak azért még tudnánk helyet találni. Ám elégedetlenek most sem vagyunk, bár a saját hajópark bővítése még zajlik, de már egész jól állunk ezen a téren is, tulajdonképpen az infrastruktúra minden tekintetben biztosított. 

És úgy tűnik, hogy a Borsodi Örökmozgó Vízisport Alapítványnál a szakmai munka is jó irányba halad. Ezt jelzi, hogy Révész Zoltánt az idén arra kérte fel az utánpótláskenu-szak­ág szövetségi kapitánya, ifjabb Foltán László, hogy a válogatottba behívott fiú kenusok mellett dolgozzon. 

– Nagy megtiszteltetés, nagy öröm, hogy részt vehetek egy ilyen munkában. Ez elsősorban a felkészülés során jelentett a korábbiakhoz képest pluszfeladatot, amikor Dunavarsányban, Tatán vagy éppen Szegeden voltunk együtt edzőtáborban a korosztály hazai legjobbjaival. A sportolók most a klubjaikban készülnek a világversenyekre, mi is ezt tesszük itt, a Borsodi Örökmozgónál – mondta Révész Zoltán, aki arra a kérdésre, hogy kiket kell érteni ezalatt, így folytatta: – Jelenleg három olyan versenyzőnk van, aki válogatott kerettagnak számít a korosztályában. A 15 éves Vargay Máté a serdülők között, a 17 esztendős Prehács Máté elsőéves ifiként, az idén a 18. évét betöltő Böszörményi Bendegúz pedig másodéves ifiként igyekszik a legjobbak közé kerülni. De rajtuk kívül is van több olyan fiatal, aki hasonló pályára igyekszik állni, és természetesen vannak olyanok is, akiket nem kapott el a versenyzés láza. Ez nem baj, nem lehet és nem is kell, hogy mindenkiből élsportoló legyen, nekünk az is elég, ha úgy megszerettetjük a fiatalokkal a vizet, hogy aztán az egy életen át tart. A lényeg az, hogy pezsgő élet legyen a tavon. Aki eljön ide, legyen akárhány éves is, először mindenki csak tanulónak érkezik, aztán a jártasságtól, ügyességtől függően van lehetőség versenyzésre is. 

Csodabogár 

Megkérdeztük azt is, hogy jól látjuk, hogy a Borsodi Örökmozgó Vízisport Alapítvány egy egyszemélyes show. 

– Nagyjából. Azzal a kiegészítéssel, hogy van egy edző kollégám, Földesi Kristóf, aki a kajakosokkal foglalkozik, illetve, hogy a szülői közösségre nagyon sok mindenben támaszkodhatunk – felelte Révész Zoltán, aki arra a kérdésre, hogy milyen nehéz manapság rávenni a gyerekeket, hogy a kajak-kenut válasszák, a következőket mondta: – Toborzásra mindig szükség van, iskolai időben az oktatási intézményeket járjuk. Nyáron viszont vannak táboraink. Az idén is lesz, június 27-én indul az első turnus, három ilyen heti programunk lesz, amelynek során megfordul itt kb. 100 gyerek. A többségük nem sportol nálunk, csak napközis táborba érkezik, amelynek során lehet focizni, trambulinozni, és sok minden más mellett persze a kajakozást, a kenuzást is ki lehet próbálni. Nem tagadom, vannak olyanok, akik ez idő alatt kapnak kedvet ehhez a sportághoz, és itt ragadnak. 

Felvetettük azt is az elnök-vezetőedzőnek, hogy nem tartja-e a környezete csodabogárnak amiatt, hogy ennyi pénzt és energiát áldoz arra, amit csinál. 

– Nem tudom – felelte Révész Zoltán. – Az biztos, hogy amikor először vittem versenyre a tanítványaimat, kikerekedett szemmel néztek az edzőtársak. Persze volt is rá okuk, mert amíg ők kerékpárral kísérték a sportolóikat a parton, addig én futottam. Egyrészt azért, mert szeretek futni, másrészt azért, hogy ugyanazt az oxigénhiányos állapotot éljem át, mint a gyerekek a vízen, amikor a maximumot igyekeznek kihozni magukból. Ez az egyik. És persze tudom, hogy nem sok olyan ember szaladgál a világban, aki a saját örömére vett volna egy vízitelepet, hogy ott tulajdonképpen ingyen dolgozhasson. De ez utóbbi nem foglalkoztat. Örülök annak, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és ott vagyok nap nap után, ahol felnőttem, és amit a világ legjobb helyének tartok. Kell ennél több?

A célokról

– Hogy mik a céljaim, mit szeretnék elérni? – kérdezett vissza Révész Zoltán. – Miskolc múltja a kajak-kenuban jelentős, az egyik legrégebbi vidéki helyszín, ahol az a sportág jelen van. Elég ha csak Kiss Lajos nevét említem, aki a miskolci sport első olimpiai érmét szerezte 1956-ban K-1 1000 méteren, a Melbourne-ben elért 3. helyezésével. A Sajó folyó és a Csorba-tó sok fiatalnak adott első vízélményt ebben a sportágban. Annak örülnék, ha Veréb Krisztián, Bodonyi András és mások után újabb versenyzők kerülnének be a válogatottba. Szuper lenne, ha felnőtt versenyzők is lennének itt, a mi vizünkön, hogy amit sikerül megcsinálni Szegeden, Budapesten vagy Győrben, az nálunk is összejönne. Nem az olimpiáról beszélek, az lottó ötösnek látszó távolság, de persze arról az álomról sem mondhatunk le. De, hogy valami közelebbit is mondjak: szeretnénk korszerűsíteni a kiszolgáló létesítményünket, felújítani az öltözőket, hőszigeteltté tenni az épületet, napkollektorokkal szeretnénk megoldani az energiaigényünket, és nem utolsósorban új hajógarázst is akarunk építeni. Ennyi mindent önerőből nem tudtunk megvalósítani, ezért pályázgatunk ilyen forrásokra. Reméljük, hogy előbb-utóbb, ebben vagy abban, és végül mindegyikben sikerrel járunk. 

(A borítóképen: Révész Zoltán pár éve járja saját útját | Fotó: Ádám János)