A hajtós, kemény foci volt az alap

Negyven éve van jelen a labdarúgópályákon, a sportágban Kiser László, aki ennek a négy évtizednek több mint a felét a Diósgyőrnél töltötte. Vagy labdarúgóként, vagy edzőként. Utóbbiként éppen húsz esztendeje dolgozik, és érdekesség, hogy kizárólag az utánpótlásban vállalt munkát. Az egykori középpályással beszélgettünk. 

Sok egykori labdarúgó folytatja edzőként, hogy alakult ez Kiser Lászlónál? 

Amikor a miskolci katonacsapatnál futballoztam, Mezey Péter szakosztályvezető és Mező László technikai vezető kitalálta, hogy legyen egy nyári focitábor, a Szentpéteri kapuban, a csapatunk pályáján. A felhívásra sokan jelentkeztek, és ekkor, 21 évesen dolgoztam először gyerekekkel. Annyira tetszett, hogy már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ha abbahagyom a futballt, akkor szívesen foglalkoznék gyerekekkel, edzőként. Tizenkét évvel később, amikor Reszeli Soós István volt a diósgyőri labdarúgásban a vezető, tőle kaptam az első edzői feladatot. Még az első keret tagja voltam, de sérülésem miatt már nem tudtam játszani, viszont az U11-es gyerekek edzéseit meg tudtam tartani. 

Edzőként a felnőtt labdarúgásban miért nem próbálta ki magát? Nem volt erre lehetőség? 

Lett volna. De mindig szívesen foglalkoztam a fiatalokkal, úgy érzem, ez áll hozzám a legközelebb. A felnőtt futball furcsa világ, sok olyan dolog van jelen az öltözőben, ami a fiataloknál nincs, és én a gyerekek között jól érzem magam. Úgy vélem, hogy az utánpótlás­edzői munka igazán nekem való. Voltak megkeresések felnőttcsapatok részéről, megye I.-estől, NB III.-astól, de minden esetben, hosszabb vagy rövidebb gondolkodás után arra jutottam, hogy az én helyem az utánpótlásban van. És szerintem ez már így is marad. 

Az elengedett felnőttedzőség nem hiányozhat majd valamikor? Az, hogy ki sem próbálta magát a másik világban? 

Elképzelhető, hogy így lesz, de én jól érzem magam ebben a szerepben. Kiszámíthatóság, nyugalom van, a gyerekeket képezni nagyon szép munka. Kisebb az eredménykényszer, mint a felnőttcsapatnál, persze van itt is, de nem ez a prioritás. 

Most milyen korosztályt visz? 

Az U13-nál dolgozom a Sajóvölgye Focisulinál. Tavaly megkaptam azt a lehetőséget, hogy korosztályt választhassak. A DVTK-nál az U11-től U15-ig minden korcsoportnak voltam vezetőedzője, de dolgoztam feljebb is, Vitelki Zoltánnal az U19 mellett, de akkor ott ő volt az első számú tréner. Azért választottam egy éve az U13-at, mert úgy vélem, hogy ennél a korosztálynál kamatoztathatom legjobban az edzői tudásomat. 

Az U13-nál mi a fontos? 

Komplex a feladat, a labdarúgás egyes elemeinek tanítása mellett nevelni is kell a gyerekeket, vagyis pedagógiára is nagy szükség van, mert például nem mindegy, hogy a pályán, vagy azon kívül, miként viselkedik a csapat, vagy hogy miként fogad be a közösség egy újonnan érkezőt. Fontos, hogy egy U13-as edző minél többet tanítson meg a futballból, egyénileg fejlessze a gyerekeket, és emellett a mentális képzésre is kellő hangsúlyt fordítson. 

Azóta, hogy sajószögedi fiúként Tiszaújvárosban elkezdte a focit, 40 év alatt sok minden változott... 

Folyamatosan fejlődött, fejlődik a futball, nem csak játékban, szerencsére az elmúlt bő egy évtizedben infrastruktúráját tekintve is. Nem lehet összehasonlítani a 90-es évek labdarúgását a maival, és a külső körülményeket sem. Egy ilyen feltételrendszer, ami most van a DVTK-nál, vetekszik a nyugati klubokéval. Tíz éve szinte semmi nem volt meg ebből. Persze nem csak Diósgyőrre igaz ez, hanem az egész magyar focira. És az infrastruktúra alap ahhoz, hogy a labdarúgás fejlődjön, hogy minél több gyerek szeresse meg ezt a sportágat. A labdarúgás felgyorsult, azoknak, akik a mostani mezőnyben érvényesülni akarnak, komplexebbeknek kell lenniük. Nem elég tehetségesnek, szorgalmasnak lenni, már fiatalon is oda kell figyelni az étkezésre, a vitaminok pótlására, a kellő pihenésre. Ezt nagyban megkönnyíti a sporttudományi, sportegészségügyi háttér is, amely manapság már a sportolók rendelkezésére áll. Korábban, 2-3 évtizeddel ezelőtt, ha valakinek volt valamilyen sérülése, azt elküldték a vasgyári kórházba, és ha ott olyan orvossal találkozott, aki szerette a focit, és jó volt a szakmájában, akkor jó sínre került, ha ezek nem voltak adottak, akkor lassabban ment a gyógyulás. Manapság a DVTK Medicalban olyan műszerezettség van, amiről 10 éve még álmodni sem lehetett. A hazai futball pedig fejlődik, az infrastruktúra, a sportegészségügy mellett edzői téren is. Örömteli, hogy vannak sikerek a kirakatcsapatoknál, a felnőttválogatott Eb-részvételei, a hazai klubcsapatok csoportkörbe jutásai ilyenek. Tudom, hogy ez utóbbit zömében külföldiekkel érik el, de a világ futballja ilyenné vált, a játékosok jönnek-mennek, az országhatárok eltűntek. 

Húsz év után Kiser László is eltűnt Diósgyőrből. Miért? 

Függetlenül a váltástól, diósgyőrinek tartom magam, de így alakult, így hozta az élet. 

Konkrétabban? 

A DVTK-nál legutóbb az U12-es korosztály vezetőedzője voltam, és ennek a ­korcsoportnak a szekció­vezetőjével ellentétesen gondolkodtunk a futballról, az utánpótlás-nevelésről. Emiatt arra jutottam, hogy hosszú távon ez nem lehet működőképes, és jobb, ha külön utakon járunk. Ezért váltottam. 

Nevet nem akart még változtatni? Mert nagyon sokan Marciként ismerik a labdarúgásban. Honnan a név? 

Amikor a tiszaújvárosi Olefinben voltam fiatal játékos, a keret egyik idősebb tagja, Paulovics László – akinek Dugó volt a beceneve – ragasztotta rám. Amikor az ifiből felkerültem a felnőttcsapathoz, a 11-es mezt kaptam meg, és akkor még csatár voltam. Esterházy Márton, a válogatott támadója szintén 11-esben játszott, és külsőre is egy picit hasonlítottam rá, emiatt lettem Marci. 

Azon kevesek egyike, akik a diósgyőri labdarúgás történelmében kétszer voltak NB II.-ből feljutó csapat tagjai, 1991-ben és 1997-ben. Mennyire volt más az a két évad? 

Farkas János, Vitelki Zoltán neve jut eszembe azok közül, akik szintén tagjai voltak ennek a két csapatnak, és mind a ketten helyi, borsodi, miskolci, diósgyőri játékosok voltak. A ’91-es csapatban sokkal több helyi játékos volt, mint a ’97-esben, de stílusában mindkét együttesre jellemző volt, ami a DVTK-ra korábban, az, hogy hajtós, az akkori korhoz képest agresszív, kemény futballt játszottunk. Amit a közönség is akceptált, így megkaptuk a támogatást a lelátóról. A futómennyiséggel sem volt gond, a küzdeni tudás alap volt. 

A diósgyőri futballnak ezek a több évtizedes jegyei átmenthetők lennének? 

Szerintem igen. Ami az akadémia filozófiájában, a hétköznapi munkavégzés során megvan, azt viszik magukkal a fiatalok a felnőttvilágba. 

De ha jön egy spanyol edző, és tiki-takát játszatna az első csapattal, akkor nem sok értelme van annak, hogy mi szerepel az akadémia filozófiájában… 

A legtöbb klubnál nincs olyan személy, aki stílus felett őrködik. Jön egy edző a felnőttcsapathoz, és megpróbálja megvalósítani azt, amit ő szeretne. A közönség a támadófutballt szereti, és azt, ha egy csapat nyomás alatt tartja az ellenfelét. A 90-es évek másodosztályú bajnokságaiban erről szólt a játékunk, és nem csak ott, 1997-től az NB I.-ben is ezzel próbálkoztunk. És vagy sikerült ráerőltetni az akaratunkat az ellenfélre, vagy nem. Ha az FTC-vel játszottunk, nyilván nehezebb dolgunk volt. Visszatérve a kérdésre, nem stílushoz keresnek edzőt, általában az edző stílusa határozza meg, hogy mit játszik egy csapat. 

És mi a helyzet a mai DVTK-val? 

A felnőtt futballhoz nem értek… 

Na ne… 

A tavalyi évad számomra érthetetlen. Egy olyan csapat, amelyik a vetélytársaitól idegenben négy pontot elvett, hiszen a Vasas vendégeként döntetlent játszott, Kecskeméten pedig győzni tudott, hogy nem jut fel, az rejtély. Főleg úgy, hogy utóbbi csapattal szemben hétpontos előnye volt. Az általam korábban említett felnőttcsapatok furcsa világában történnie kellett valaminek, ami sokak számára és számomra is rejtve maradt. Az, hogy elmaradt a feljutás, nem jó. Az sem, hogy két vereséggel kezdte a csapat az évadot, de erről az idényről még korai lenne bármit is mondani, főleg az edzőváltás után, az új szakvezető bemutatkozása előtt. Az tetszett az eddigi fordulókban, hogy a fiatalok jó teljesítményt nyújtottak, hogy hozzá tudtak járulni az eredményességhez, hogy Bényei és Jurek is betalált, és hogy Vajda is jól szállt be. Megmutatták, hogy van bennük potenciál, remélhetőleg sok lehetőséget kapnak majd a jövőben, és élnek is ezzel. 

A nyáron a Debrecenből érkezett Bényeivel biztosan nem, de az említett másik két fiatallal dolgozott együtt? 

Jurek és Vajda is volt a játékosom, és már akkor látható volt, hogy mind a két fiú nagyon tehetséges. Utóbbi igazi csapatember, hamar megtalálta a helyét. Jurek Gábor eleinte nehezen kezelhető gyerek volt, neki nem ment egyik pillanatról a másikra a beilleszkedés. György Gábor edzőkollégámmal sokat foglalkoztunk vele, dolgozni kellett azon, hogy csapatemberré váljon. Nem félt soha senkitől, szerintem ez most is látszik a játékán. Jó látni, hogy hol tart most, hogy ilyen fiatalon ilyen jó teljesítményre képes. Úgy látom, hogy mind a két fiú szép jövő előtt áll. 

A hétvégén megyei rangadót játszik a DVTK csapata a másod­osztályban, egy olyan együttes ellen, amelyben szintén játszott néhány évet... 

Pikáns összecsapás lesz, nem csak azért, mert régen csapott össze a két csapat a másodosztályban. A Barcika nagyon jól kezdte az idényt, stabil csapatnak tűnik, és talán nem túlzás azt mondani, hogy eddig várakozáson felül szerepelt. A DVTK hullámvasúton volt, nem olyan eredmények születtek, amire a klubnál számítottak. Az edzőváltás ellenére a meccs szerintem háromesélyes. Éles, nyílt mérkőzésre számítok. 

(A borítóképen: Kiser László napjainkban a Sajóvölgye Focisulinál edzősködik | Fotó: SVF)