Bőcsi Mourinho: izomláz, csapatban, barátság

Tíz év, nagy idő...
Az. Ezt nagyon is jól tudom, ugyanis ez volt a második olyan klubom, ahol egyhuzamban egy évtizeded töltöttem el. Mert a Kövesd előtt, mielőtt Diósgyőrben szerepet vállaltam volna, Bőcsön is 10 éven át dolgoztam.

És mi lesz a következő 10 évben?
Hogy pontosan mi, azt még nem tudom. Vannak ezzel kapcsolatos gondolatok, szerintem meg fogom találni a helyem a futballban. Nem néztem utána, de szerintem én vagyok az egyetlen olyan ember, de az biztos, hogy azon kevesek egyike, aki egy percet sem hiányzott a profi futballból az elmúlt 20 évben. Voltam edző, sportvezető, illetve volt, amikor segítettem egy menedzseriroda munkáját is. 

Most meg biztosan horgászik…
Most éppen nem, de ma már voltam a Tisza-tavon, és megyek is még, a hónap végéig biztosan tart a szabadság. Lehet, hogy tovább is, mert mint mondtam: a futballban szeretnék maradni, focival akarok foglalkozni az elkövetkező időszakban, és itt a lehetőségek nem menetrendszerűen jönnek. Mivel azonban a labdarúgás az elmúlt tíz évben nagy fejlődésen ment keresztül, így nem a huszadik századi edzős, síppal a nyakában, a feladatokat a játékosokkal együtt végző tréner egy emberes projektjében gondolkodom, hanem csapatban. Azzal kell tisztában lennem, hogy kikkel képzelem el a jövőmet egy szakmai stábban, és nekem ebben milyen feladatokat kell ellátnom.

Hol tart ebben a projektben?
Két embert már tudok, akikkel együtt képzelem el a jövőt.

Neveket mondana?
Korai lenne. Nyilván olyanokról van szó, akikkel már dolgoztam együtt, ismerem őket, és tudom, hogy sikeresek lesznek, mert együtt is azok voltunk.

Biztos nem Pintér Attilára gondol…
Ne menjünk el ebbe az irányba. Mondtam, hogy nem mondok neveket, se pro, se kontra. Ahogy a nóta is mondja: csak a szépre emlékezem… De vissza a témához: nem az a lényeg, hogy mi lesz az új pozícióm, ennél sokkal fontosabb, hogy kikkel lehetek egy csapatban, az egymás iránti bizalom, a szakmai közös nevező a legfontosabb. Csak azért nem vállalnék el egy munkát, hogy azért dolgozzak, hogy izomlázam legyen.

A horgászástól talán nem lesz...
Gyorsan változik a világ, főleg a magyar labdarúgásban. Nincsenek szinttel kapcsolatos elvárások, nem mondom azt, hogy feltétlenül az első osztályban lesz ez a team, lehet, hogy NB II lesz, a lényeg az, hogy legyenek komoly célok, mondjuk a feljutás kiharcolása, vagy nemzetközi kupa indulási jog megszerzése, de ami nagyon fontos, legyen reális a célkitűzés. Jó lenne ha most hasonló jönne, mert a Kövesddel belefáradtunk a bennmaradás kivívásáért zajló küzdelembe. 

Ez jó téma… Mármint a Kövesd. 
Voltam Kövesden vezetőedző, akadémiai igazgató, szakmai igazgató, mindig az, amire éppen nagy szükség volt. Nagyon sok szép dolog történt ebben a 10 évben, például, amikor az első NB I-es kiesés után, 2014 nyarán új csapatot építettünk, és olyan fiatal játékosokat tudtunk igazolni, akik a későbbi élvonalbeli szereplésünkben is meghatározóvá váltak, mint például Szeles, Molnár G., vagy Dombó. De szerintem az is nagy dolog volt a kövesdi klub történelmében, hogy megtaláltuk Szalai Attilát, akivel kapcsolatban rengeteg szakmai kétely volt, másokban. Mi hittünk, bíztunk benne, azon voltunk, hogy NB I-es játékossá, válogatottá alakítsuk, és sikerrel jártunk, a magyar nemzeti együttes biztos pontjának számít, és a közelgő Európa-bajnokságon is szoríthatunk neki. Szerintem a 10 év alatt nagyon komoly sikereket értünk el a Kövesddel, hiszen szinte minden évad előtt úgy emlegettek minket, mint az egyik lehetséges kiesőt, és erre jó párszor rácáfoltunk. Jár a köszönet minden edzőnek, aki itt dolgozott, a stábtagoknak, és persze a játékosoknak, akik tettek azért, hogy a kitűzött célokat el tudjuk érni, és néha túl is szárnyaljuk. Ez utóbbival kapcsolatban két megjegyzés: az elmúlt 8 évben szerintem a Mezőkövesd Zsóry FC volt az a csapat, amelyik a legtöbb pontot vette el a bajnokság top csapatától, a Ferencvárostól. A másik, a 2019/20-as évad. Meggyőződésem, hogy ha a covid nem szól közbe, akkor a Kövesd esetében is olyan aranycsapatról beszélhetünk, mint, ami a 70-es években a DVTK-nál volt, olyan értelemben, hogy a kupagyőzelem, a bajnoki érem elérése nagyon kevésen múlott, az idénybeli kényszerszünet okozta a törést. A 25. forduló után a 3. helyről csúsztunk le, veszítettük el a Puskással szembeni 6 pontos fórunkat. A Kövesd, az itteni munka az életemnek olyan része, ami kitörölhetetlen, és ami talán még közelebb áll hozzám, mint a bőcsi évek. Nem nagyzolásból mondom: mindezt szeretném még überelni a következő években, remélem erre meg is lesz a lehetőségem. 

A mostani kieséshez azért zavaró lenne feltenni azt a lemezt, hogy csak a szépre emlékezem…
Persze, az utolsó, a most véget ért évad is hozzá tartozik a nagy egészhez. Tisztában voltunk azzal, hogy ez előbb, utóbb be fog ez következni, hiszen az itteni lehetőségek azért mások, mint a többi csapatnál. Nem akarok értékelni, senkit megbántani, nyilván az én felelősségem is megvan ebben, hiszen szakmai igazgatóként dolgoztam a klubnál. Ám volt néhány olyan összetevő, amire nem volt ráhatásom, és jobban kellett volna érte harcolnom, hogy legyen. Mert amikor korábban nem volt kompetenciám néhány csapat körüli ügyben, abból rosszul jöttünk ki, amikor viszont volt, akkor a stábbal jól tudtunk dolgozni. 

Szóba állnak még egymással, Ön és a klub első embere?
Békében, barátságban vagyunk Tállai Andrással, tartjuk a kapcsolatot, mondhatni heti rendszerességgel találkozunk. Az utaink most elválnak egymástól, nem közösen haladunk, de lehet, hogy még segítünk majd egymásnak, ha ezt a másik fél igényli. Ritka az olyan válás, amikor barátok maradnak a felek, én úgy gondolom, hogy ez most egy ilyen eset.

Mit gondol, Tóth László nélkül visszajut a Kövesd az NB I-be?
Kívánom a klubnak, hogy ez sikerüljön.