Jegyzet: Hó... képernyő

A közhelyből hirtelen lett tévészenzáció. Elkezdett esni a hó. Sőt, szakadt, ömlött, s olyan gyönyörű kavargással játszotta magát a szemünk előtt, mintha sok tízmilliós tiszavirág járt volna táncot fordított szerelmi nászaként. Ám ellentétben azzal, ezt most nemigen lehetett kérészéletűnek mondani. Régvolt hiányát mintha így akarta volna pótolni.

A kifeslett égi dunnából beláthatatlan pehelymennyiség hullott alá, s merthogy ilyenkor szokott a szél is rázendíteni, a játékos átfúvások mihamar torlaszokká dagadtak. Az emberi szorgalom avagy a polgári fegyelem feleslegesen próbált lőréseket nyitni rajtuk, az újabb és újabb rohamok azonnal visszaépítették. Mintha csak a Petőfi-vers kelt volna életre, messziről üzenve a megint ugyanazt: „Most uralkodnak a szelek, a viharok. – Egyik fönt a légben magasan kavarog, – Másik alant nyargal – Szikrázó haraggal, – Szikrázik alattuk a hó, mint a tűzkő, – A harmadik szemben velük birkózni jő.”

Ilyenkor a legtöbb csatorna ugrasztja szemfüles riportereit. A helyszíni tudósítások emlékezetes képekben mutatják, hogy például Szegeden hétfő hajnalban mi volt a helyzet. Az ifjú riporternő hősiesen állt a vártán, s egy kis didergéssel a hangjában küldte a legfrissebb jelentést. Hózik. A Tisza-parti város ugyanúgy fehér lepek alatt, mint Debrecen. A „csillag-garázsban” rekedt kocsik hósapkásak, s ugye ott is, mint másutt, a közszorgalmú kotrógépek a nekik szánt parkírozóhelyek szélére tolják az áldást, s nem egy tán úgy jár majd, mint az a debreceni orvosprofesszor, akit Miskolcra szólított a szakmai konzultáció, s kocsival érkezvén ott hagyta az egyik éppen üres szabadtéri lehetőségen. S később akkor is jött a téli förgeteg, s a farmotoros estére eltűnt az egyhangú szövettakaró alatt. Az egyébként kissé szórakozott tudós olybá vette, hogy vonattal érkezett, s este ugyanúgy döcögött haza a cívis székhelyre. Tavasszal pedig a nap elvégezte a maga munkáját, s valakinek feltűnt, hogy egy árva négykerekű már hetek óta a „kórházi droszton” vesztegel. Rendőr, rendszám, majd távirat, hogy megkerült az elveszett!

Az m1 szenzációja azonban Zabar. Hétfőre virradóra a nógrádi faluban mérték a leghidegebbet. Nosza, telefon, s kérdi a műsorvezető a jegyzőnőtől: S mit szólnak ehhez a zabariak? Megszokták már – így a faluvezető, itt senkit nem „zabar”, pardon, zavar különösebben. Azt szoktuk megnézni, hogy füstöl-e a kémény, s ha nem, máris indul a szolgálat. Na és a „meteorológusok”! Ők most főszereplők. Remek előrejelzők. Mind más és más karakter. Reisz András dialektusában ott van a szűkebb haza édes hanglejtése, s észjárása még a szakmában is őrzi a palóc mentalitás jellemzőit. Kedvencem viszont – Gácser Vera – ma már nem jelenik meg a képernyőn. Én emlékszem törékeny alakjára, s olykor az intenzív ítéletidőben őt is odaképzelem a gárda elitjébe.

Ma alighanem az „időjárás” a legnézettebb műsorok egyike a képernyőn. Joggal, hisz az évszak költészete mellett a valóság kemény fagyhullámai is helyt kapnak a hazai beszámolókban. Egyik-másik adón persze a politika felhangjai is hozzákötődnek, ám ez alig több mint házsártos helyzetkomikum. Ami sem rajtunk, sem a hajléktalanokon nem segít. Mert a remény – bármennyire is hihetetlen – ilyenkor ér el valódi csúcspontjára: „Késhet a tavasz, ha már itt a tél?”

Boda István

[email protected]