Az életük részévé válni

A munka- és továbbtanulási lehetőségektől távolabb eső kistelepüléseken élő diákok több mint fele legfeljebb az általános iskolai tanulmányait fejezi be. Leginkább azért morzsolódnak le a középiskolában, mert megpróbáltatás számukra az elszakadás az otthonuktól, az utazás és a közösségváltás. A 2018-ban elindított, Tanítsunk Magyarországért program keretében egyetemista mentorok foglalkoznak a rájuk bízott gyermekekkel, felkészítve őket többek között a továbbtanulással járó nehézségekre. Katona-Madarász Kata két féléven keresztül vett részt a programban, és olyan nagy hatást tett rá a kistelepülésen élő gyermekekkel végzett munka, hogy pályát módosítva tanítani kezdett abban a borsodi általános iskolában, ahol azelőtt mentorált.

– Hogyan került kapcsolatba a Tanítsunk Magyarországért programmal?
– A legelső mentorprogramban vettem részt a 2020-as tanévben. A gépészmérnöki karra jártam akkor, de már régóta tanár szerettem volna lenni, érdekelt a nehezebb helyzetű gyerekek tanítása, a velük való foglalkozás. Amikor megkaptam a meghívó e-mailt, rögtön tudtam, hogy ezt a programot nekem találták ki. Nagyszerű lehetőségnek tartottam, hogy részt vehetek benne, jelentkeztem a féléves képzésre, bár majdnem lemaradtam, mert olyan nagy volt az érdeklődés. 2019 szeptemberében kezdtem mentorként Szendrőládon. Miskolci vagyok, és amikor a képzésen bemutatták nekünk a választható iskolákat, bár nem az volt nekem a legközelebbi, megfogott, hogy éppen ezért mennyire elzárt világ. Így kerültem Szendrőládra.

– Hány gyerekkel foglalkozott?
– Négy hetedik osztályos gyerek tartozott hozzám, és négy a másik mentorhoz. Hetente egy napot töltöttünk együtt, tanultunk, közös programokat szerveztünk, kazincbarcikai iskolalátogatásra mentünk, aztán a második félévben jött a karanténidőszak, amit megnehezített az, hogy csak telefonon tudtuk beszélni, mert a gyerekeknek szinte semmilyen eszközük sincs otthon. Az volt a cél, hogy ne szakadjon meg a kialakult kapcsolat, beszélgessünk, tudjanak arról, hogy ránk számíthatnak. Két félévet vittem végig velük, majd 2020 szeptemberében lettem az iskola tanára, így aztán tanítottam őket nyolcadikban matematika, fizika, kémia és informatika tárgyakból.

– Mit tart a mentorálás legfontosabb pozitívumának?
– Ezek a gyerekek népes családokban élnek, nem mindig jut rájuk elegendő figyelem a szülők részéről, vagy nem is a szülőkkel szeretnék megbeszélni a dolgaikat, ezért jó hogy van egy „nagytestvér”, aki meghallgatja őket. Mentorként az első tapasztalatom az volt, hogy hihetetlen, hogy ezek a gyerekek mennyit beszélnek magukról, már majdnem az első percben megnyílnak, olyan nagy igényük van arra, hogy valaki meghallgassa őket. Már ez nagy segítség számukra, de az még inkább, hogy érzik azt, hogy törődünk velük, fontosak nekünk. Mentorként pedig nagyszerű megélni azt, hogy eljuthatunk ilyen helyekre is, és kicsit betekinthetünk, az életük részesei lehetünk. Mindkét fél számára nyereség a mentorálás. Számtalan olyan pillanat van a mindennapokban, amiért megéri folytatni ezt a munkát, még akkor is, ha nincsenek rögtön hatalmas eredmények. Azok a gyerekek, akiket én mentoráltam, ma mind szakiskolában tanulnak, már az is eredmény, hogy nem ragadnak itt, hanem minden reggel felkelnek és elmennek az iskolába még úgy is, hogy már nem tankötelesek. Továbbtanulnak, bár a középiskolában nagy mértékű a lemorzsolódás. Szendrőládról ugyanis el kell utazni másik helységbe tanulni. Az elején még lelkesek, de nincs meg az akaraterejük a kitartáshoz, és az otthoni támogatás is sokszor hiányzik.

– Pillanatokat említett. Melyekre emlékszik vissza legszívesebben?
– Amikor például egy-egy visszajelzésből megérzi az ember, hogy szeretik. Néha meg is mosolyogtatnak, mint amikor az egyik gyerek elmondta nekem, hogy egy tanár nem érti meg őt, „de maga már érti ezt a gettó életérzést”. Ez így viccesen hangzik, de ez az, ami bizonyítja, hogy elfogadtak, közéjük tartozol. Vagy amikor egy kislány odajött hozzám azzal, hogy „Tanárnő, nem lenne az anyukám?” Kiderült, hogy elhagyta az édesanyja. Minden nap tele van ilyen megható pillanatokkal, szeretettel és apró csodákkal. Például, amikor elvittük a mentoráltjainkat moziba, Miskolcra. Soha életükben nem jártak plázában ezek a hetedikes nagyfiúk, jó volt látni a határtalan örömüket, hogy ott lehetnek. Szendrőlád kis falu, szinte soha nem jutnak el innen máshová, nem igazán mernek álmodni sem. Ezért fontos, hogy a mentorok a beszélgetések által is tudják kicsit tágítani a világukat.

– A program hatására otthagyta a gépészmérnöki pályát, és most a szendrőládi általános iskolában tanít, ott, ahol annak idején mentorált. Hogyan jutott el erre a nagy döntésre?
– Már középiskolás koromban tanár szerettem volna lenni, de másképp alakult az életem. Továbbra is nagy vágyam maradt, de nem tudtam, hogyan fogok a gépészmérnökségtől a tanári pályáig eljutni, végül a programnak köszönhetően sikerült. A mentorságom első féléve alatt, 2019-ben szereztem meg a gépészmérnöki diplomát, és a második félévben kezdtem el levelezőn a mérnöktanári képzést. Keresztfélévben indították, jelentkeztem, és így elkezdhettem tanítani Szendrőládon. A gyerekek kaptak másik mentort, de igényelték, hogy valamennyit még foglalkozzak velük az iskolai tanításon kívül is. Előfordult, hogy délután ott ültünk és beszélgettünk az iskolában. Ha jön egy új tanár, annak meg kell nyernie a bizalmukat, el kell érnie, hogy megszeressék. Nekem sokkal könnyebb dolgom volt, mert már megvolt közöttünk a bizalmi kapcsolat.

– Mondhatjuk, hogy a gyerekek mentorálása kicsit olyan, mint a magvetés? Nem tudjuk, mi gyökerezik meg belőle, mikor fog kisarjadni, milyen lesz a növény.
– Az tud tanítani vagy mentorálni Szendrőládon, aki felismeri, hogy itt a mindennapok apró csodáit kell értékelni. Lehet, hogy pillanatnyilag nem azt látjuk, hogy mit értünk el, hanem a nehézségeket, de mindennek van értelme, és egyszer lesz gyümölcse is. Hogy például azok a mentoráltjaim, akik szakiskolába mentek tovább, mennyire lesznek sikeresek, nem tudom. Természetesen most is beszélek velük, próbálom egyengetni az útjukat, de én inkább az érzelmi oldalról közelítem meg az egészet: szeressük a gyerekeket, törődjünk velük, és tegyünk meg értük mindent, amire lehetőségünk van mentorként és tanárként is. Így kell mindennap elindulni, hogy talán te vagy az egyetlen ember, aki megadhatja nekik azt a segítséget, amire szükségük van. Ezekben a gyerekekben annyi szeretet van, amennyit sehol máshol nem kap az ember.

– Mivel bátorítaná a program iránt érdeklődő egyetemistákat, hogy vállalják ezt a kitartást igénylő, szép feladatot?
– Fontos, hogy legyünk nyitottak, és ébredjünk rá arra, hogy nem kell messzire menni ahhoz, hogy ennyire más világot lássunk. Ahhoz, hogy megismerjük ezeket az embereket, közöttük kell élni, részt kell venni az életükben. Szerintem annál nagyobb lehetőség nincs, mint hogy valaki egyetemistaként, amikor még van ideje rá, kimehet ilyen helyekre. De nem csak mentoroknak, hanem tanároknak is ajánlom, mert nagyon jó gyakorlati terület. Ha valaki érez magában affinitást, hogy gyerekekkel foglalkozzon, próbálja ki, mert hihetetlen, intenzív élmény, sosem fog unatkozni.

(PR-cikk)