Köszönöm, már kávéztam!

A történet állítólag

még az 1950-es évek elején

kezdődött, sokan úgy vélik a

szocialista hiánygazdaság terméke.

Lehet benne valami, hisz sem nyugaton, de az un. keleti

blokkokban sem nyert teret ennyire. (Először

csak egy tyúk, tojás, falun

kóstoló, vagy egy üveg ital,

aztán jött a pénz!)

Mindig azt hangoztattuk, nálunk ingyenes az

egészségügy, pedig a

hálapénzzel felsrófolt

egészségügynél nincs

drágább. Egyszer tisztán

levonják az adót, a

járulékokat, másodszor

fizetünk feketén, a zsebbe. A hivatalos

megnevezés szerint a

„korrupció” egyik

formája. (Hisz ki ad pénzt a

tűzoltónak, a vasutasnak vagy éppen

a bolti eladónak?) Ez után –

bár történtek

próbálkozások – nem

igazán adóznak az érintettek.

Fokozza a kiszolgáltatottság

érzését, mert a tarifák

hiányában a beteg fél, hogy

valamilyen hátrány éri, ha

vékonyabb a boríték. Dilemma az

is: előtte, utána adjam át!

Legendák keringenek egyes esetekről, amikor

az orvos a neki átadott pénz

láttán, csak annyit mondott:

„köszönöm, már

kávéztam!”. De ennek

ellenkezőjét jó magam is

láttam már, amikor a doktor

vissza adta a borítékot:

„köszönöm, nénikém,

magának nagyobb szüksége van

erre!” Kellemetlen tehát ez az orvosoknak

is, mellé roppant igazságtalan, hisz

rengetegen kimaradnak abból a

társaságból, akiket így

„jutalmaznak”. A mindenkori hatalom is

érzi ezt a fonákságot.

Ismerjük a vizitdíj

kudarcát. A lényeg, szerintem annyira meg

kellene fizetni az orvosainkat, hogy ne

kelljen ilyen megalázó módon

jövedelemhez jutniuk. Persze ott a válasz,

erre is volt próba az

egészségügyben

(ötvenszázalékos

béremelés), s az sem hozott

eredményt. Igen, de el kellene indulni, mert

lassan hálapénzt se lesz kinek

adni!

 - Dankó Mihály -