A madárkórház, és ami mögötte van

Címkék#Mályi Madármentő Állomás #interjú #állatvilág #Kovács István #madárkórház #állatok #beszélgetés #madarak #film

Nemzetközi porondon is bemutatkozhat a Mályi Madármentő Állomásról készült film.

Detzky Anna

A madármentésről eddig nem igazán készült film. A téma adta magát a nyékládházi származású, állatbarát Kovács István vágó, operatőr számára, a közeli Mályi Madármentő Állomáson. Az Ispotály című dokumentumfilm március elejére készült el, és már bejárta a közösségi médiát (" target="_blank" rel="noopener noreferrer">a film itt tekinthető meg). Májusban pedig a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválra nevez. Az alkotóval beszélgettünk.

Hogyan választotta a hivatását?

Az Eszterházy Károly Egyetemen végeztem Egerben 2014-ben kommunikáció-médiatudomány szakon, levelező tagozaton. Előtte tíz évig teljesen más területen dolgoztam 8-12 órás műszakokban egy multi cégnél. Amikor jelentkeztem az egyetemre még nem kristályosodott ki bennem teljesen, hogy mivel szeretnék foglalkozni, de a mozgóképek, a filmek és a képalkotás mindig érdekeltek. Beszippantott a média világa, és végzés után két évvel sikerült a szakmámban elhelyezkedni. 2015-ben Budapesten próbálkoztam, de aztán úgy alakult, hogy itthon találtam meg a szerencsémet. 2016-tól már Kazincbarcikán dolgozom a városi televízió munkatársaként vágó, operatőr feladatkörben. Szabadidőmben pedig reklámokat és videóklipeket készítek külső megrendelésre, és zenélek is. A film elején látható, ts-sel írt alkotói név szintén videós tevékenységemből származik, és egyfajta azonosítóként szolgál.

Milyen út vezetett a dokumentumfilmig?

2015-ben egy apró játékfilmet szerettem volna összehozni, amibe nagyon sok időt, energiát és pénzt invesztáltam. A stábbal kibéreltünk egy hétvégére egy nagyobbacska panziót, és ott próbáltunk maradandót alkotni. Nekem akkor tetszett a végeredmény, de most visszanézve már másképpen látom. Viszont nagyon-nagyon sokat tanultam belőle. A dokumentumfilm sokkal egyszerűbb műfaj, mint a játékfilm, kevésbé zavarnak be a külső tényezők. Technikailag könnyebben kivitelezhető, hiszen meg lehet mutatni benne akár a mikrofonokat és az interjúhelyzetet is. Azonban kimondottan hosszabb lélegzetvételű dokumentumfilmet még ez idáig nem forgattam. Bár a félórás Ispotály se nem tisztán dokumentumfilm, se nem kizárólag természetfilm, hanem a kettő határát súrolja, mert klasszikus vágási szabályokat és történetvezetést használ. Egyébként az elmúlt hónapokban párhuzamosan két egymással nem összefüggő filmen is dolgoztam. A 100 éves Megyaszói Fúvószenekarról készítettem még dokumentumfilm-sorozatot három epizódban, amelynek első része a napokban fog megjelenni. Trombitásként magam is tagja vagyok az együttesnek. Amióta a főállásom mellett szabadúszóként is tevékenykedem, voltak közönségsikereim a filmjeimmel, de soha nem kaptam annyi figyelmet, mint az Ispotály kapcsán. A mentőállomást működtető Mályi Természetvédelmi Egyesület olyan táborral rendelkezik a közösségi médiában, ami minden egyes bejegyzést nyomon követ. Többen vannak köztük, akik maguk is hoztak már be sérült, beteg állatot az állomásra. Számukra emlékidézést is jelentett a film, és sokan megköszönték, hogy elkészült. Úgy érzem, hogy talán mostanra érett be évek munkája, aminek szívből örülök.

Miért éppen a Mályi Madármentő Állomás élete ragadta meg?

Mindamellett, hogy zenélek és filmezek, természetbarátnak is vallom magam. Szívemen viselem a bajba jutott állatok sorsát. A Mályi Madármentő Állomás 2012 decemberétől működik. Több mint két éve már, hogy figyelem a tevékenységüket a közösségi médián keresztül, de csak januárban tudtam időt szánni rá, hogy velük forgassak. Adta magát a dolog, mert Mályi nagyon közel van Nyékládházához, ahol laktam. Ráadásul remek filmes alapanyag a Lehoczky család munkássága. Szerencsés vagyok, hogy dokumentumfilmet eddig még senki nem forgatott velük. Január 9-én írtam először az egyesületnek egy e-mailt a szándékomról. Emlékszem, 20 perc sem telt bele, és Lehoczky Krisztián egyesületi elnök telefonon visszahívott, hogy benne vannak a filmezésben. Azonnal konkrét dolgokról kezdtünk beszélni, január 16-án pedig elindult a forgatás.

A téli időszak miért bizonyult jó választásnak?

Fő szempont volt, hogy tavasszal indul a filmes szezon, és szeretném mind hazai, mind a környező országokban – Szlovákia, Románia, Szerbia –, azaz nemzetközi porondon is megmutatni az Ispotályt, ezért angol fordítást is kapott. Már neveztük Vas megyében a Vép nevű település független filmfesztiválján. Emellett indul a Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon is, ami május 29–31. között lesz. Április 11-én hoz majd döntést róla a szakmai zsűri, hogy beválogatták-e a végleges műsorba. Emellett a nyár teljesen más kihívásokat rejt magában a mentőállomáson, és így csak egy adott részét tudtuk megmutatni az ő tevékenységüknek. Éppen ezért szinte már biztos, hogy készül majd egy folytatás is, a sokkal nehezebb nyári időszakról. Most az év melegebb felét az egyesület nagy számú fotógyűjteményének segítségével illusztráltuk, ahogy a komolyabban megsérült madarak esetét is. Szem előtt tartottuk, hogy ha nagyon beteg állat tartózkodik bent az állomáson, nem ér annyit a film, hogy felzaklassuk. Ugyanis ezek az állatok fokozott stresszt élnek meg ilyen helyzetben. A archív felvételek egyébként az utómunkálatokat, elsősorban a vágást is segítették.

Hogyan tudjuk elképzelni a forgatást?

Január 16-án tartottuk a fő forgatási napot, ekkor készült el a felvételek nagy része – ideértve az interjúkat is. Először körülbelül 6-8 órát tölthettem a Mályi Madármentő Állomáson egyhuzamban. Krisztián előző este még éjfélkor egy kisemlőst mentett. Teljesen szabad kezet adott nekem, viszont a drónfelvételeket ő készítette. Lehetne mondani, hogy szerencsém volt, mert ezen a napon majdnem minden olyan mozzanatot filmre tudtunk vinni, amit korábban elképzeltem. Ilyenek a madármentés, madár bejelentése és behozatala, kötözések vagy éppen madár elengedése. Éppen akkor fokozottan védett állatok is voltak az állomáson. Például egy uráli bagoly, amelyet nagyon nehéz rehabilitálni. Pont a forgatás elején hozták be dobozban. Belső vérzése volt, a csőrében rengeteg vérrel, és két nappal a forgatás vége előtt tudták elengedni. Az első kamerafelvételektől hat hétig tartott az egész folyamat. Röviddel az első forgatási nap után készítettem egy kedvcsinálót, ami megjelent a közösségi médiában. Rögtön láttam, hogy jó az irány – az emberek nagy örömmel fogadták, és várakozással tekintettek a filmre. Ezt követően még volt két kisebb utóforgatásunk, és az összes általam készített felvétel február 1-re leforgott. Február 12-én kezdtem el a filmet vágni. Február 26-án pedig elküldtem Krisztiánnak a végeredményt, hogy nézze meg. Apró változtatásokat még átbeszéltünk, amiket másnap rendeztem, és pénteken nyilvánosságra bocsátottuk a filmet. Mondhatni gyorstalpaló volt, mert szorított az idő, de azt gondolom, hogy az eredményen ez nem látszik.

Milyen technikával készültek a felvételek?

Minimalista megoldással, de mégis modern eszközökkel dolgoztunk. A felvételek nagyobb részét akciókamerákkal vettük fel, ami azt gondolom, nagy szó, mert alapesetben ezeket a kamerákat nem ilyen célra találták ki. Előnyük, hogy olyan magas képkockaszámú képeket tudnak rögzíteni, amiket az utómunkánál nagyon könnyedén és gyorsan lehet felhasználni, ezért költséghatékonyak. Egyfajta mobilitást, szabadságot is biztosítanak az embernek, mert nem szükséges vállra venni őket, hanem azonnal el lehet indítani a felvételt, amikor akció van. Így a kész természetfilm az új keletű DSLR-forgatási videós képességeit és annak a praktikumát átemeli az akciókamerás filmezésbe.

Mire utal a film címe?

Még főiskolás koromban javasolták nekem, hogy akkor válasszak címet, amikor már elkészült a film. Sokat gondolkodtam rajta, de végül az Ispotálynál maradtam, mert nem akartam, hogy elcsépelt legyen. Angol fordításban ez Shelter, ami menedéket jelent. Az ispotály a történelemben a zarándokok, betegek és szegények számára felállított rögtönzött kolostori kórház volt, illetve a háborús időszakokban a keresztes lovagoknak is segítséget nyújtott. Ráadásul a szó már majdnem kiveszett a köztudatból. Így próbáltuk kicsit visszahozni, hogy a mai tizenévesek is tudják kötni valamihez, és akár a film jusson róla az eszükbe. Szeretnénk, ha minél több mindenkihez eljutna a történet, illetve óvodákban, általános és középiskolákban oktatóanyagként is fel lehetne használni, ezért a filmet már most feltöltöttem a saját Facebook-oldalamra, és a Mályi Madármentő Állomás is megosztotta. Örülnénk, ha a nézők tudatosítanák magukban, hogy ezek a gyakran fokozottan védett állatok a magyar állam, és ezáltal az emberek tulajdonát képezik. Felelősek vagyunk értük, és ha sérült madarakat látunk, akkor ne menjünk el mellettük, hanem kérjünk számukra segítséget, hiszen most már van hová fordulni.

Miben különleges állatokat filmezni?

Ez a téma nálam új dolog volt, korábban még nem forgattam állatokkal, de nagyon szeretem őket. Tehát nem kimondottan természetfilmes szemmel készítettem az egészet. Bár nekem is vannak állataim, tengerimalacok és kutyák vesznek körül otthon. Inkább malacos vagyok, nálam ők a favorit. Viszont a film óta a madarak felé is különös figyelmet fordítok, etetem őket. Persze így, hogy Mályiban az állatok lábadoztak, nem szaladtak és nem repültek el, könnyebb volt felvenni a filmet. Ugyanakkor ez a Lehoczky család története is. Azt gondolom, hogy a velük készült beszélgetések alapján lehetett még közelebb hozni a témát az emberekhez, hogy megértsék, mi történik náluk a háttérben, a színfalak mögött. Ékes példája annak ez az apró szervezet, hogy Krisztián és a felesége, Alexandra önerőből elindítottak valamit, aminek most már országos híre ment. Ez hatalmas dolog, és mintául szolgálhat azon szervezeteknek is, amik hasonló tevékenységet folytatnak.

Mennyire tervezte meg a történet menetét?

Egy dokumentumfilmben fontos szerep jut a dramaturgiának, és mindig az elmondott interjúk adják meg a vázát. Ezek mellett narrációt is használtam, Bánfi Kata színművész évfolyamtársam segítségével, hogy megbontsam a monotonitást. A történet nagy felütéssel veszi kezdetét. A néző egyből belecsöppen az események sodrásába, ami kíváncsivá teszi. Az én fejemben a mentőállomás udvarában várakozó madárkák kedves, kissé megmosolyogtató közösséget alkotnak. Olyanok, mint egy nagy család, egészen addig, amíg ki nem repülnek, és szabadon nem engedik őket. Ezt a hangulatot igyekszik átadni a film zenéje is, amely a kilencvenes évek Nyúl Péter című népszerű tévésorozatának zenéje volt. Az eredeti előadó Miriam Stockley, de az Ispotályban Colin Towns angol zeneszerző betétdalának a feldolgozása hallható. Ám ahogyan egyre inkább haladunk előre, látjuk a tragédiákat és azokat az állatokat, amik küzdenek, hogy életben maradhassanak. A film második fele így már olyan érzelmi hullámvasúttá válik, ami folyamatosan lefelé tart, és én ezt szerettem volna láttatni. Célom volt, hogy a történet mélyen megérintse a nézőt és felrázza. Erre szolgál a film végén elhangzó idézet is.

Milyen céljai vannak még a jövőre nézve?

Szeretem a munkámat, és szeretnék sokáig ebben dolgozni a jövőben is, amire most minden esélyem megvan. Vannak témák körülöttünk, emberek, akik köztünk élnek, apró tettek és cselekmények, amelyeket sokszor nem mutat meg a helyi vagy az országos médium. Egyszerűen azért, mert nem abba a műfajba sorolható; de egy dokumentumfilm megteheti. Tervezem, hogy egy helytörténeti filmet is készítek majd. A Zemplénben, nem messze Taktaharkánytól létezett egy Jajhalom nevű tanyavilág. Szeretném felkutatni a tanya területének múltját, amiből mostanra gyakorlatilag semmi sem maradt.