A miskolci speciális mentők legnagyobb öröme az volt, ha sikerült élő embert találni a törökországi romok alatt

Hétfőn éjszaka érkezett haza Törökországból Lehoczki László, a Spider mentőcsapat vezetője, valamint nevelt lánya, Binda Nikoletta. Lelkileg és fizikailag is elfáradtak, de mint mondták, a mentésre tették fel az életüket. Ők egy hattagú speciális metőcsapat tagjaként kutattak túlélők után a földrengés sújtotta területen. Lehoczki László Hope nevű németjuhász kutyájával, Nikoletta pedig a Nózi nevű wels terrierjével. A csapat többi tagja az ország más mentőcsapathoz tartoznak.

A határvonalon túl

– A mostani törökországi földrengést úgy kell elképzelni, hogy az ember utazik autóval, Adanától körülbelül 200 kilométerre, nem lát semmi különöset, épségben vannak a házak, és egyszer csak, mintha átléptünk volna valamilyen határvonalat, csak romok és romok. A magas, tízemeletes lakóházak és szállodák omlottak össze, a mecsetek azonban állva maradtak. Valamit nagyon tudhattak az elődök – jegyezte meg Lehoczki László. – Sok tízemeletes épület 2-3 emeletesre zsugorodott össze úgy, hogy az emeletek között 40-60 centiméter maradt csupán. Ez okozta a rengeteg emberáldozatot. Az is nagy probléma volt, hogy hajnalban történt a legnagyobb erejű földrengés. Amikor az ember álmából felriad, hirtelen azt sem tudja, merre meneküljön. A kutatás azzal kezdődött, hogy felmértük a szobák helyzetét, ahol a családok tartózkodhattak, valamint a menekülési útvonalakat, mert nagyon sokan a folyosókon rekedtek vagy ott vesztették életüket. A legnagyobb örömünk az volt, amikor a kutyák a sok halott mellett élő embert jeleztek. Rendkívül nehéz helyzetben voltak, mert például egy lakóházból, ahol 120-an laktak, mindössze 7-en menekültek ki. Tehát nagyon nagy volt a keresett személyek száma, a kutyáknak pedig az volt a feladatuk, hogy az élőt hamarabb jelezzék, mint a halottat. Ez különleges feladat, hiszen a szagok összevissza terjengenek, és ezt annak idején Manccsal már kikísérleteztem – tette hozzá a speciális mentő.

A kicsik bebújtak

Elmondta azt is, hogy más csapatokkal dolgoztak együtt, melyeknek hőkamerájuk és hangdetektoruk is volt. Sőt a török helyőrség helikopterrel is tudta a romok felett repülve hőkamerával jelezni, hogy hol tapasztalnak még emberi hőt, azaz életjeleket. Ezeket kellett ellenőrizniük. A csapatuknak négy kutyája volt, a nagyobbak a romok tetején kerestek, a kistestűek a romok között bújva kutattak, hogy megerősítsék a nagy kutyák jelzéseit.

– Amikor a kutya élőt jelzett, felbolydult az élet. Majd leállították az összes gépet, az emberek letérdeltek, senki nem mozdult. Egy ember bekiabált, hogy van-e bent valaki, jelezzen vissza. Ha nem jött jelzés, a műszerekkel igazolták, hogy van-e ott élő ember, ahol a kutyák jeleztek. Aztán kezdődött a bontás, ami olykor 12 óráig is tartott. A legmegrázóbb az a mentés volt, amikor kiderült, egy édesanya és két gyermeke van a romok alatt. Amikor rájuk találtak, a nagyobb gyermek már halott volt, de az édesanya és a kisbabája élt. Amikor azonban a kicsit elvették tőle, az anya pár perc múlva meghalt. Az emberi ösztön úgy működött, hogy amíg a gyermeknek szüksége volt a védelemre, addig élt, amint a kicsi biztonságba került, összeomlott az édesanya keringése. Egy kisfiú története is rendkívül megható. Élve találtunk rá, de a kórházban kiderült, hogy a jobb lábát térden alul amputálni kell, mert a beton alá szorult és elhalt. A kisfiúnak a szülei meghaltak, csak egy nagynénje maradt. Földrengések alkalmával főleg a gyermekek élik túl a katasztrófát, mert kisebb helyen elférnek, és nem tudják, mi az a halál. A stressz náluk inkább az ellátatlanság hiánya miatt jelentkezik. Elkezdenek sírni, majd elalszanak, és átalusszák azokat az időszakokat, amit egy felnőtt folyamatos stresszben tölt. Voltak olyan esetek is, amikor a kutya élőt jelzett, de mire odaértek a mentők, már meghalt. Az éjszakai mínusz 5-6 fok is rontotta a túlélési esélyeket. A célunk az volt, hogy megjelöljünk minél több helyet, ahol élő ember lehet a romok alatt. Fájt a lelkünk, amikor sikerre számítottunk, de már csak halottat találtunk, de mindig azt mondom, hogy a remény hal meg utoljára. A következő mentésünk eredményesebb lesz – fogalmazott Lehoczki László.

Síri csendben

Binda Nikoletta most volt először pusztító földrengés helyszínén. Mint fogalmazott, elméletben mindent tudott ezekről a helyzetekről, felkészült rá, hogy mire számíthat, de teljesen más volt megélni, hiszen az elmélet és valóság nem ugyanaz. Rögtön a feladatok sűrűjében találta magát, hiszen amellett, hogy figyelnie kellett a kutyájára, kutatni a túlélők után, folyamatosan tolmácsolt, tartotta a kapcsolatot a helyiekkel, mivel a hattagú csapatban ő tudott a legjobban angolul. Nem volt könnyű, hiszen ő sem beszéli társalgási szinten az angolt, és a török emberek sem ismerték elég jól a nyelvet.

– Megrendítő volt, amikor ott álltak mögöttünk százan, síri csendben, és meg kellett mondanom, hogy van-e élő az összedőlt házban vagy nincs – idézte föl a legmegrendítőbb pillanatokat Binda Nikoletta. Hozzátette, valóságos csodaként élték meg azt a mentést, amikor az édesanya utolsó leheletéig védelmezte kisbabáját.