„No, no, édes Déryné, csak nem haragszik” – kérdezte a zaklató Szirmay János gróf

Egy különleges, háromkötetes napló került hozzám a közelmúltban - telis-tele miskolci vonatkozásokkal. Déryné a fordulatokkal teli életének eseményeit jegyezte le benne. Ezekből az eseményekből olvashatnak egy kis ízelítőt a lenti írásomban.

,,Kedélyes színházi élet Miskolcon”

Déryné szeretett Miskolcon játszani. A miskolci közönség pedig imádta őt, sokan voltak, akik csak miatta látogattak el az előadásokra. 

Az egyik bemutató igencsak rendhagyóra sikeredett...

„Itt Miskolcon játszottunk folyvást; mindig szép közönség volt. Itt szerették akkor a szép szomorújátékokat, drámákat. Operát ritkán adhattunk, mert újak nem voltak, a régieket már többször adtuk, a publikum pedig éneket is szeretett volna hallani. Egyszer a többek között adtunk valami nézőjátékot, már nem jut az eszembe, hogy mit? Én éppen egy fájdalmas monológot mondék, egyszerre csak fölkiált egy öreg úr: „Déryné énekeljen.” Én csak forogtam hol oldalt, hol hátra és mondtam a szerepem annak jeléül, hogy én őt nem hallom. De ő nem tágított; a közönség csak úgy csendes mosolylyal nézett föl rám, hogy már mi teendő leszek? Én hősies elszántsággal megállok, fölhúztam két vállamat, rá néztem - ott ült az első sor zártszékben - s mondám: ,,Hiszen nem lehet.” „Ej, dehogy nem - mondá - azután is elmondhatja a mondókáját, csak maga énekeljen.” Ebből aztán a publikummal való társalgás következett; mondám: ,,De nem lehet guitár nélkül énekelni.” „Hát hozzanak valahonnan egyet.” Mondom: ,,Hát haza küldök a

z enyimért és ha a fölvonásnak vége lesz, majd akkor énekelek. Jó lesz?” „Jól lesz, éljen!” s ebbe az egész publikum, mint chorus belevágott: „Jó lesz, jó lesz, éljen!”Volt aztán kacagás az álfalak mögött. A színészek egyike erre, másikat amarra dőlt, alig tudtam elmondani a mondókámat. Elhozták a lantomat, énekeltem egy áriat s úgy folytattuk tovább a játékot.”(Déryné naplója I. kötet, 326-327)

A csimadia-szin, mint főszínpad

Mielőtt még nem épült színház Miskolcon, a Pestről idekerült színi társulat legtöbb alkalommal a Korona szálló udvarán játszott. Aztán megkapták az egykori csizmadiák helyét, melyet mesteremberek a vásárokon használtak legtöbb alkalommal. Hát, nem a legideálisabb volt az előadások megrendezésére.

„A társaság azonban mindig szaporodott tagokkal. Ekkori időkben keletkeztek azon sok apró fióktársaságok, melyek a vidéken úgy elszaporodtak, mint a gomba az erdőben. Most már komolyan kellett épület után látni, mely alkalmas legyen, minden nagyszerűbb masinériás darabok előadására.Leltek is egyet; ez már elég tágas volt nagy publikumot befogadni... de milyen kinézésü! A sötét kapu alatt volt egy nagy, ronda kinézésü épület, nagy, üres, vakolatlan ablakokkal, csak a vörös téglákkal környezett ablakkörülete vigyorgott kellemetlenül az emberre. Hát még a bejárat?! Oh kedves publikum!No de ők mégis eljöttek, az igaz, hogy ők beburkolhatták magukat télen meleg bundájukba, de mi, szegény nők, rövid ujjú ruhákban, mezítelen nyakkal! Öltöző szoba itt se volt, engemet csak egy olasz-fal kerített el az ál-falaktól. Aztán nyolszor-tízszer is kellett átöltözködnöm, mert új operák hiánya miatt gyakran kellett adni énekes egyveleget. Énekeltem a nagy áriákat, fölül a színház teteje nem volt befödve, csak egy sor ritka zsindelylyel s a hó kénye-kedve szerint esett le a csupasz nyakamba s karomra. Ez volt az úgynevezett: csizmadia-szin... azelőtt a csizmadiák árulták benne csizmáikat!A színház orvosa, Szathmári Józsi - ki ismerősünk volt még Pestről - sokat járt Murányiékhoz; följött a színpadra: ,,Déryné! Az Istenért, mit gondol? Maga vizibetegségbe fog esni: az ének hevíti, a nyakán hócsomagok ülnek!” Ez így volt. Istenem! Akkor kacagtam rajta s most, az öregséghez mindenféle fájdalmas betegségek, szakgatások csatlakoznak, nem jut eszébe senkinek, hogy: bizony sok nyavalyát gyűjtöttél magadba öregségedre jó asszony!” (Déryné naplója I. kötet, 327-328)

Szirmay gróf

Bizony, régen is megesett, hogy anyagi juttatásért cserébe kedvességet várt egy idősebb, tehetősebb úr egy fiatal színésznőtől. Dérynével sem először történt ilyesmi...

„Fiatal voltam még s némely öreg urak kívántak megkísérgetni, de igen szép móddal s néha tréfával is el tudtam magamtól távolítani őket. Nejeik mind szerettek s tudták jól, hogy hányat ütött nálam az óra - és becsültek. Egy esetet azonban meg kell említenem, mert hisz akkor úgyis tele volt vele a város, hogy mi történt egyszer nálam.A többek között egy öreg gróf, Edelényből, Szirmay János gróf tette nálam látogatását. Ez nem volt házas ember, de én nem ismertem, se soha nem láttam. Tisztelettel fogadtam. Eleintén illendően viselte magát s én társalogtam vele; de csakhamar igenis profánus módra adta értésemre látogatása célját. Nevezetesen az ujján lévő nagy gyémánt-rózsa gyűrűvel játszadozott szüntelen. Addig feszengett vele, hogy leejtette a földre. Én, minthogy oly idős volt már, illőnek tartottam, hogy fölvegyem és átnyújtsam neki.Megköszönte, de megfogta kezemet és a gyűrűt mutogatta, hogy nézzem, hogy egy téntacsepp frecscsent egy csepp gyémántra s nem tudta jól letörülni, nem volt türelme hozzá, s mutató-újjamra dugta ezen szavakkal: „ez jó lesz magának, édes Déryné.” „Óh! mondám kacagva, hat sovány újjam is belefér.” „Az mitsem tesz - mondja - én ezt magának adom... s átölelte a derekamat. Látja, maguknak kicsiny a havi fizetésük és sokat kell költeniök. Maga megengedi, hogy többször is látogassam.” De mikor a gyűrűt lehúztam az újjamról s az asztalra dobtam, a milyen kicsiny voltam, egyszerre oly hosszúra nyúltam föl, egyenesre s reá néztem. „No, no, édes Déryné, csak nem haragszik, hogy oly mérges szemeket mereszt rám?” „Hát mit gondol felőlem a gróf? Hogy én egy férfitól ajándékot fogadnék el, kit én nem is ismerek, és látogatásokat akar tenni? Én nem fogadok el semmi efféle látogatásokat és kérem, méltóztassék engem megkímélni látogatásával.” „Ej! Ej! maga nagy csapedli, édes Déryné. Maga meggondolkozik és én el fogok jönni magát meglátogatni.” „Én kérem, hogy engemet megkíméljen.” ... csak a szobám ajtaját nyitottam ki előtte s azzal csufondáros kacagással ment.De midőn helyemre visszaülnék, ott látom a gyűrűt, a hova dobtam, az asztalon. Hamar fölkapom, kifutok vele. Szerencsére ott ült az ajtóban háziasszonyom kis fia s mondom: „fussál csak hamar és add oda ezt a gyűrűt annak az úrnak, ki most ment ki innen s mondjad: ott tetszett ezt felejteni.” Úgy tett.Háziasszonyom nem volt itthon. Nyár volt, s a szőlőben járt. De midőn hazajött, mondom neki: „Édes Kórodiné asszonyom! Én nálam ma egy úr volt látogatni, gr. Szirmay Jánosnak mondotta magát.” ,,Igen jól ismerem, Edelényben lakik.” ,,Igen, mondám, hátha ez az úr ide találna jönni, kérem magát, jöjjön be hozzám egész bátorsággal és kezdjen el a szobámban port törülgetni és ki se menjen addig, míg ő itt lesz.” „Jaj! Kérem alássan asszonyság, az tán még se lesz illendő, majd megharagszik.” „Hiszen lelkem éppen azt akarom. De nagyon kérem, hogy úgy tegyen, a mint mondom. Sőt, ha soká mulatna itt, maga üljön varró-asztalkámhoz és varrjon akármit, mindegy!” Három kis fiú volt a háznál: kettő kosztos, egy a háziasszony fia, mind oskolába jártak. S a mint mondám háziasszonyomnak, ha úgy nem cselekszi, amint mondom, itt hagyom a szállást, mert mondám, igen illetlenül viselte magát a gróf erányomban - ezt a kis deákok az alsó házban mind hallották, hogy beszéltem s elkezdték nagy kiabálva: „Dejeszen csak ide jöjjön többet, ha gorombáskodik, berohanunk mind a hárman, aztán a hátára ugrunk, jól megcibáljuk.” „Jaj, szélhordta kölykei! Meg ne próbáljátok, hogy ideben mutassátok magatokat.” Kiálta föl ijedten Kórodiné asszonyom! Kacagtunk fölötte jó ízűt s ezzel többé reá se gondoltunk.”(Déryné naplója I. kötet, 335-337)Az esetnek azonban volt folytatása - az egész város arról beszélt -, melyet majd valamikor, egy következő részben olvashatnak.