Piac a miskolci Béke mozi alatt

A miskolci vásári szokásokról olvastam nemrég, és nagyon sok érdekességet találtam a sorok között. Ezekből állítottam össze egy cikket, a teljesség igénye nélkül. Szemelvények a miskolci piactörténelemből. Az írásom Dobrossy István Piac, vásár, sokadalom Miskolcon című könyvének tartalmán alapul elsősorban. 

A piac szavunk 1372-ben fordult elő először írott formában. Piacnak nevezzük azt a területet, ahol egy vagy több jószág és/vagy pénz cseréje zajlik. A vásár szavunk 1055-től használatos, a jelentése olyan terület, ahol nagyobb értékű adásvétel folyik. 

Vajon már az első miskolci telepesek is piacoztak? Minden bizonnyal. 

Miskolc középkori vásártere a mai Kossuth és Rákóczi utcák közötti területen volt – az egykori Béke mozi (ma Művészetek Háza - a szerk.) alatt feltárást is végeztek –, Derék piacnak hívták, és a mai Sötétkapu északi és déli részét is magában foglalta. Tőle nyugatra is (Felső piac) – Városház tér környéke –, és keletre is (Alsó piac) – Forgó híd–Kazinczy–Szemere utcák nyomvonala – kisebb-nagyobb piactereken árusítottak. Városunknak 1580 előtt nem volt „vásártartási vagy sokadalomalapítási” joga. Azt viszont valószínűsíthetjük, hogy a két katolikus templomunknak – a reformáció előtt – volt búcsútartási engedélye, ekkor biztosan nagy forgatag volt a városban. 

A 17. században két országos vásárra kaptunk engedélyt: – Orbán-napi (május 21.), – Szent Lukács-napi (október 18.). Még ugyanebben az évszázadban ez kettővel bővült: – Szent Julianna-napi (február 16.), – Sámuel-napi (augusztus 21.). 1801-től pedig még egy vásárnap csatlakozott az eddigiekhez: – Lázár-napi (december 16.). Ezekre a városunk olyan büszke volt, és olyan bevételt hoztak neki, hogy 1942-ig plakátokon hirdette, reklámozta. 

A prágai naplóíró asszonyság, Božena Nemcová, akinek leírásába lépten-nyomon belefutok, ezt írja a miskolci vásárról, amelyen részt vett a 19. század közepén: 

„1851. április 29—30. — 29-én reggel a piacon. A lisztet puttonyokban árulják. A piacon minden más is kapható. A friss vajat meszelyszámra adják. Délután esett. — A háziasszony kávéra hívott meg. Szerdán piac. Voltam a piacon. Találkoztam Tudolkovits mérnökkel, aki horvát származású, de magyar érzésű ember. Furcsa látványt nyújt ez a piac a különös viseletek és arcok keveredése miatt. A liszt puttonyokban áll, emitt lisztárusok, amott vajárusok, zöldséges és virágárus asszonyok, — odébb mészárosok. Szárított gyümölcs, jól megaszalt körték várnak vevőre. Van itt bögre, szilke, tojás, stb. Vargák, bádogosok, egy egész sor zsidó rőfösáruval, és ócska ruhákkal. Vikler lóg a huszárzubbony mellett, a flór­ruhák a kocsisok sujtásos libériája mellett és kerek kalap hátul lecsüngő széles szalaggal. Prágában ezt nem engednék meg. Az ilyen boltban egy évszázad mindenféle divatjának megfelelően vásárolhatsz. Közvetlen mellette van az ócskavasas, majd a súlyommal kereskedő asszony. A súlyom vízinövény. Leginkább a Tisza vizében gyűjtik a part mentén. Az alakja csillaghoz, vagy hegyes dióhoz hasonló. Az asszonyok megfőzik, ha megfőtt, felszeletelve árulják. A szegény nép ezt nagyban fogyasztja! Az íze olyan, mint a krumplié, ezt is sózva eszik és drágaság idején a szegények egyedüli tápláléka. 30 darab 1 krajcár. A fogyasztása azonban hideglelést okoz. Emitt egy kis csapat idevalósi ember kerek kalapban, sujtásos kabátban, vagy fehér gombos ujjasban, szűk nadrágban, csizma a lábukon. Ott egy csoport paraszt széles vászongatyában, gubával a vállukon. Mások cifra szűrben. Egy csoport proletár kopott gubában, kerek kalappal a fejükön, a napon melegszik. Egy sápadt, fiatal, nyomorék honvéd állít meg és alamizsnát kér. Cilinder kalapos hivatalnokokkal találkozunk. Kardját csörtető katona siet el előttünk. Néhány dáma halad a közelben, ruhájukat a sárban húzzák maguk után. Tolldísz nélkül nincs elegancia. Amott egy falusi nő kerek kötőben, vagy kendőben, egy zsidó asszony pedig fekete főkötőben. Egy pap talárisban, nem messze a rutén görögkeleti pap bundában, kerek kalap a fején. Kis hiján fel nem bukunk az úton keresztben fekvő koldusban: egész testében iszonyatosan nyomorodott! Íme egy egész cigány család tarka öltözetben, foltozott köpenyben, bokrétás sárga selyem kalapban a piszkos, borzas fejükön. Ám ne hidd, hogy kényelmesen körülnézhetsz. Isten őrizz! Hol sár és víztengeren kell átgázolnunk, hol meg egy négyökrös szekér elől kell kitérnünk. Egy hatlovas úri fogat tart errefelé, egyszerű fabricska, kevés szalmára darócködmönt dobva, ezen ül az uraság a feleségével. Egy másik úriember lóháton ül, mögötte a lovashajdú fehér nadrágban, kék ujjas mellényben, kerek kalapban.” 

(Múzeumi Füzetek 15. [Herman Ottó Múzeum Miskolc, 1963] Božena Nemcová miskolci levelei [1851]) 

Milyen értékes beszámoló a 19. század közepéről! Milyen jó, hogy mindezeket leírta a cseh utazó. 

Nézzük most egy miskolci, Pfliegler J. Ferenc leírását egy piaci forgatagról, kicsit későbbről, mint a Nemcová által leírt bemutatás: 

„A Sötét kaputól lefelé a kenyeres kofák árultak egészen a mai »Pest városa« szállodáig. Feljegyzésre érdemes, hogy a sor elején 3-4 asztalkán árulták, az országszerte híres, hófehér, miskolci dumós kenyeret és a négyfelé hasított, jóízű cipókat. Azután következtek a kétszeres kenyerek asztalkái, végül a barna és a rozs kenyerek. A kenyérsor végén, a már említett Laci pecsenyesütő és a Luczi kocsma állt. A Széchenyi utca északi oldalán kezdődőleg, a mai Lengyel ház felső végétől a Kossuth utca sarkáig mindenféle cókmókot árultak, tarka összevisszaságban. Éspedig: ócskaruhát, ócskacipőt, erdei és éneklő madarakat, kalickákat, fakanalat, guzsajt, ócska párnahajat, stb. Az árusok jobbadán öreg, kiérdemesült kofák és cigány­asszonyok voltak, az utóbbiak kiegyenesített ócska szöget és tűzhelyszerszámot árultak. A Kossuth utcától lefelé, elsők a veszekedésükről híres pereces asszonyok voltak, utánok következtek a puttonyból árusító lisztes asszonyok, nagy lármával kínálgatva a lainglisztet, montlisztet, a grízt, stb. Megjegyzendő, hogy nagymesterek voltak abban, hogyan lehet nem telerakni, csak félig fújni az iccét, ami halmozottan nézett ki, de egy meszely ha volt benne. A lisztes asszonyok után, a színházig az ócska bútor és egyéb házieszközök árusai és a köszörűsök következtek. Ugyané szakaszon a kapuk alatt, a miskolci parasztgazda asszonyok, s lányok árulták reggelenként icceszámra a vizes és a tiszta tejterméket. A gyümölcsös és egyéb árusok, mint a lisztesek, a perecesek „bankárjai” a boltosok voltak, akik szívesen adtak helyet éjjelre az árusok asztalainak, székeinek, sőt bevásárlásra reggelenként még pénzt is, amelynek illő kamatát (2 garast), s a helypénzt (a másik 2 garast) minden nap bekaszálták az árusasszonyoktól. A színház két Piac utcai boltjának a felsőjében az ócska bútorok között miskolci készítményű új bútorok is voltak, oly asztalosoktól, akik otthon, raktáron nem tarthattak készítményeket, de eladták az egyik ócskásnak, aki aztán, az ócskákat lassanként kiárulva újbútor raktárrá alakította üzletét. A másik, Deák utca sarkán levő boltban, négy gyolcsos asszony árulta kanavász és gyolcsféléit. Benn, a Deák utcában, szemben az ezredesházzal volt a Schweitzer féle cukrászda, amely egyéb cikkei mellett az akkoriban divatos puncsesszenciát, a mai rumot árusította. A polgári középosztály a teát nemigen ismerte, de kedvelte az úgynevezett puncsot, amely úgy készült, hogy a szemes kukoricát megfőzték, a levét tojássárgájával bőven felverték, jól megcukrozták, s annyi puncsesszenciát használtak hozzá, amennyit kinek-kinek ízlése megkívánt. Disznótoron, vagy névnapi estélyen nem is volt rossz befejező. A Deák utcától lefelé, elsők voltak a sátorok alatt, asztalkán áruló, helybeli pékek. Ezután következtek a céhen kívüli, földön áruló pékek a sóspereceikkel. Utánuk sorakoztak a sütőtököt, kukoricát és lekváros, vagy túrósbélest árusító asszonyok, akiket a miskolci fésűsmesterek, a mézeskalácsosok, a krónikaárulók követtek. A sort a szegedi szappant áruló szappanosok zárták. A Kazinczy utca sarkától a Piac utca mindkét oldalán olyan céhbeli sárgarézművesek, könyvkötők, kötélverők árultak, akiknek saját épületükben nem jutott árusítási hely. A Kazinczy utca elején a céhbeli suszterek, az Újváros utca elején pedig a helybeli kékfestők, s azon belül az ún. sáfrányosok (Túróc megyei gyolcsosok), akik a sziléziai, a morvaországi gyárak készítményeit, szekereik körül felépített nagy sátrakban árulták, s áruik nagy kelendőségnek örvendtek.”

 (Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései. 1840–1918. [32–33.])