A Bányamécs dalárda és a kettétört kapufa legendája

"Ezúttal Pereces történetéből állítottam össze egy érdekes összegzést, írta cikkéhez elöljáróban Reiman Zoltán amatőr helytörténész. A sorozat első darabja Tragédia az alagútban címmel egy hete jelent meg. Ebben az összeállításban a híres Pereces – Ferencváros labdarúgó-mérkőzésről, valamit a dalárdáról és a településrész nevének eredetéről olvashatnak. 

A perecesi kapufa legendája – óriási győzelem a Ferencváros ellen 

A fővárosi nagy csapatok ellen mindig nehéz dolga volt egy vidéki labdarúgócsapatnak. Budapesten szinte esélytelen volt meccset nyerni ellenük a jobb játékosállomány és a bírói nyomás miatt, csak hazai pályán lehetett megráncigálni az oroszlán bajszát. De az, hogy az 50. percben már háromgólos előnyben legyen egy kis bányászcsapat a magyar futball kirakatcsapatával szemben, kivételes eseménynek számított. 

1923-ban alakult Perecesen a Perecesbányatelepi Testgyakorlók Köre, a PTK. A klub első intézője Plesek Gábor volt. 
A Perecesi Bányász futballistái nagyon ügyesek voltak, már 1925–26-ban megnyerték az Északi Alosztály másodosztályú küzdelmeit. A bajnokság megnyerése után sok dicséretet kapott a csapat és Baán Zoltán edző, aki korábban a Diósgyőri Atlétikai Club játékosa volt. Ugyan nemsokára kiestek, 1930–31-ben azonban újra megnyerték ezt az osztályt, ráadásul veretlenül. 1937-ben pedig már az NB II.-be való feljutást ünnepelték. 

Tehát 1938-ban a másodosztályú bajnokságban szerepelt a klub. Ekkorra már (1936) készen lett az új pálya is 4000 fős lelátóval és salakos borítású futópályával. Mindez 300 méterrel a tengerszint felett, aminek később jelentősége lesz. Erdőkkel övezett környezetben, az ország egyik legszebb fekvésű pályája volt. A kis csapat 1946-ban feljutott az NB I.-be! 

1947. április 20. a mérkőzés napja, melyet máig emlegetnek a városrészben. Már napok óta készülődtek a nagy hírű Ferencváros fogadására a kis bányásztelepülésen. 6500 néző, nagy várakozás előzte meg a találkozót. A kiesés elkerülése végett minden pontra égető szüksége volt a perecesieknek. 
 

Valószínűleg Sárosiék nem vették komolyan a mérkőzést. A második félidő 5. percében már 3–0-ra vezetett a Pereces. A kapufa azonban nem bírta el Kertesi lendületét, kettétört. 

„Futó II lendületesen elfut, beadására Kertesi óriási lendülettel fut rá, és tíz méterről élesen a jobb sarokba fejel. 3:0. A nagy lendületben lévő Kertesi azonban nem tud megállni, befut a ferencvárosi kapuba, a hálót elkapva fékezi meg magát. A nagy rántástól a háló leszakad, és magával rántja a felső lécet is.” 

17 perc alatt új kapufát ácsoltak, egy vasdarabbal tákolták össze. A vesztes állás miatt bosszús ferencvárosi játékosok nem akarták folytatni a meccset. Sárosi pár társával együtt már hazafelé tartott autójával. 

„A játékvezető öltözőjében a helybeliek az új szabályra való hivatkozással arra próbálták rábírni Várszegi Rezső játékvezetőt, hogy tovább folytassa a játékot. »Rögtön készen lesz az új kapufa!« Húsz percig tartott, amíg megtalálták az új szabálykönyvben az erre vonatkozó paragrafusokat. Közben ácsolták az új kaput, a ferencvárosi játékosok már öltözködtek, Sárosi dr. kocsiban már Budapest felé robogott, amikor kijött az öltözőjéből a játékvezető. Lemérte a kaput, majd lerajzolta. Kijelentést tett, hogy a kapuk nem szabályosak. »Én a régi szabályokat ismerem – mondta a játékvezető –, az újakról bennünket még nem oktattak ki. Én úgy tudom, hogyha összedől a kapufa, a mérkőzést le kell fújni. A sebtiben összetákolt kapu bármikor összedőlhetett volna.«” 

Csanádi Árpád, a későbbi kiváló sportdiplomata, az FTC játékosa jókora badarságot nyilatkozott a pályáról és a körülményekről: 
„Poros, salakos, a fűnek nyoma sincs! Amellett a levegő is szokatlan. Hiába, a közel 1000 méteres magasságot meg kell szokni! Én egy negyedóra után nyomást éreztem a mellemben...” 

Az a fránya bükki klíma. Az ezerméteres tengerszint feletti magasságot a Bükk legmagasabb pontja – Kettős-bérc, 961 méter – sem éri el. Ahogy írtam a cikkem elején, 300 méterrel emelkedett a tengerszint fölé a pálya valójában. Hiába, Csanádi jogot hallgatott a háború alatt, nem földrajztudósnak készült. Tegyük azért még hozzá, hogy akkoriban majd’ minden vidéki pálya salakos volt. 

A bíró nem engedte a folytatást. Először újrajátszották (1–1) a meccset, majd a Perecesnek adták a két pontot. 

A csapat végül kiesett az NB I.-ből. Álla­mosítás, majd Pereces Miskolchoz csatolása következett. A csapat státusza megváltozott, egy lett hirtelen a sok miskolci csapat közül. 

A klub 1959-ig viselte a Pereces nevet, utána Miskolci Bányász néven szerepelt megszűnéséig, 1975-ig. A kilencvenes években emlékeim szerint tettek egy kísérletet a klub újjáalakítására. Pár szezont lehúztak a járási osztályban, majd újra megszűnt a csapat. 

Kertesi Ignác a következő szezonban már az MTK csapatában futballozott, majd 1948-53 között a Győri ETO játékosa volt. Az ETO a klub legendái között tartja számon. 

A Bányász Kulturális Egyesület 2016 óta megrendezi a Perecesi Kapufa Napját hagyományteremtő célzattal. A kis bányászcsapat nagy napjának emléke tovább él. 

Perecesi Bányamécs Dal- és Műkedvelő Egylet 

„A bányamunkásnép szellemi életének fejlesztésére, nemes irány új szórakoztatására, a magyar nyelv és hazafias érzés ápolására 1906-ban alakult. Műkedvelő előadások, hangversenyek és táncmulatságok rendezésével a tagok közt társadalmi életet teremt. Olvasótermében különféle napi és képeslapokkal, egyéb helyiségeiben kártya, sakk, dominó és biliárddal szórakozhatnak a tagok. Dalárdája a magyar dalkultúrát ápolja, egyházi énekkara nagyobb ünnepeken a hitélet fejlesztésében segédkezik. Az egyesület kétpályás tenisztérrel is rendelkezik.” 
(Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. – Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770–1919, 276.) 

Pereces nevének eredete 

Pereces alakulásakor Diósgyőrhöz tartozott. Jelenleg csak a történelemkönyvekben lehet olvasni egykori fénykoráról, amikor még üzemelt a bánya és nyüzsgő kis résztelepülés volt. Éppen ezért, ha a múltjáról kezdünk el beszélgetni, kikerülhetetlen a bányászat, ez jelentette a település létjogosultságát. 
Egészen addig, amíg a szénvagyon a föld alatt pihent és nem mérték fel, ez a terület szinte lakatlan volt. A település erenyői részén – Ernye bánról nevezték el, ez a település legrégebbi része – szőlők voltak, illetve a szőlőművelésen kívül néhány család az úgynevezett „szénkibúvások” kitermelésével foglalkozott, de ez csak amolyan külszíni fejtés volt. 

Az őslakos miskolci, diósgyőri magyar családok nem értettek a bányászat mesterségéhez. 

A Pereces név csak földrajzi nevekben mutatkozott meg a századok során. Pereces-völgy, perecesi erdő, Pereces-kő. Ezeket a neveket találjuk a térképet bogarászva. Egyes források szerint a XVIII. században a külszíni bányászat során kitermelt szenet a Garadna-völgyi hámorokba szállították. 

Nevének eredetére két változatot találtam kutatásaim során. 
– A települést perec alakban körülölelő hegyek formája miatt nevezték el így, 
– vagy a település kialakulásakor nagyon kedvelt sós perec miatt. Az itt lakó bányászok minden alkalommal jól felpakolva, sok pereccel érkeztek haza a miskolci vásárokból, s ezért a vasgyáriak pereceseknek hívták őket.