Az áruló miskolci janicsár 1660-ban

A miskolciak egy része továbbment Felső-forrás felé és a Kecskelyuk-barlangba. Állítólag a tatárjárás idején is ezen a környéken rejtőztek a miskolciak és a környékbeli menekültek. És történetünk előtt pár esztendővel is ide menekült a helyi lakosok nagy része. A Büdös-pest barlangba költözött be a két lelkipásztor – Diószeghy és Harsányi –, Szentlászlay Balázs, az iskola rektora, Debreczenyi János főbíró, Bakos és Kormos esküdtbírók, Vasfejeő János főnótárius, Simon Lukács kincstartó, Erszénjártó István, Kun Benedek, Laksay Demeter, Berzy Miklós, Pathaky Sándor, Takáts Miklós, Koppanós János, Nyíreő Mihály, Bereznay György és még sok városi döntéshozó. A többiek a Dolka-hegyen lévő barlangokban találtak menedéket. Ezek voltak a Dőry, Tybold, Szepessy, Chernel, Miskolczy, Bárczay családok tagjai, illetve az egyszerű miskolciak.

Diószeghy Gellért tiszteletes misét tartott a menekültek számára a Bükkben. A krónikák szerint ez volt az utolsó áldozás, amely a Bükk erdejeiben, rejtekhelyen történt. Arról is mesélnek a feljegyzések, hogy ezen a környéken maradt meg utoljára az ősi pogány vallás, a helyi tájneveink erre a bizonyíték.

A mise után Debreczeny főbíró bejelentette a kis közösség tagjainak, hogy harmadmagával – Diószeghy Gellért és Dőry Ferenc társaságában – követségbe indul Kászonhoz, az egri basához. Nem sokkal azután, hogy a delegáció elindult, egy lovas érkezett a táborba. A törököktől jött, a miskolciak egy része szerint a városból pár éve eltűnt Geöndör Péter volt az. Mindenesetre faggatni kezdték, főleg Harsányi tiszteletes, aki élénken érdeklődött az elrabolt magyar leányok és főleg Diószeghy Ilonka után.

De mi is történt Ilonkával? Miután elrablói elvágtattak vele, a Sajó partján állomásozó török táborba vitte egy bizonyos Bekr janicsár. Itt aztán addig virrasztott mellette, amíg fel nem ébredt. Ilonkának nem tetszettek elrablója kedves szavai, azonnal el akart menni a táborból. Bekr azonban figyelmeztette, hogy most már örökké az övé lesz, és csakis ő irányítja sorsát.

(Miskolczi Napló – 1905. október 14., Miskolcz veszedelme 1660-ban)

Miután Bekr levette álbajuszát és álszakállát, Ilonka nyomban megismerte. Pattantyus Kelemen diák volt az, akit pár éve zavartak el Miskolcról, állandó részegeskedései miatt, és aki sokszor megkérte már a kezét apjától, de az mindig elutasította.

Bekr janicsár, avagy Kelemen diák szerelmet vallott Iluskának. A lányt nem hatotta meg a vallomás, elmondta a katonának, hogy soha nem fogja szeretni. Hát még akkor milyen dühbe gurult, amikor bevallotta a diákból lett janicsár, hogy bizony az ő ötlete volt Miskolc városának lerohanása. Szándékosan kértek olyan sarcot a városi tanácstól, amit nem tudtak teljesíteni. Hiába a szitokszavak áradata, Bekr nem adta fel, azt is ecsetelte a lánynak, hogy milyen ajándékokkal halmozná el és milyen kegyben részesítené..., ekkor hirtelen megszólalt Muszli kürtje...

Ez a kürtszó nem sok örömöt tartogatott Bekr számára... Muszli bég nemtetszését fejezte ki amiatt a janicsárnak, hogy otthagyta a város kifosztását. A lány azonban tetszett neki, szépségét látva rögtön az jutott eszébe, hogy Ali budai basának ajándékozza. Kelemen diák ettől a hírtől majd’ gutaütést kapott. Cserébe választhatott egyet a két tucat miskolci nő közül, akiket Muszli zsákmányolt. A bég nem sokat időzött a táborban, várták már az avasi borospincék vissza, de előtte a nőket és a zsákmányolt kincseket az áruló miskolcira bízta. Az életével felelt értük.

Miután Muszli visszatért Miskolcra, három szekér érkezett a táborba. Hat hordó jóféle miskolci bor volt a terhük. Az őrség nem sokat gondolkodott, azonnal csapra verték a hordókat, és jól lerészegedtek az italtól. Csak Bekr nem ivott, mert tudta, hogy ő felel a zsákmányért.

Amikor a törökök már mind részegek voltak, előugrott a bokorból egy kis magyar csapat, Harsányi tiszteletes vezetésével. Könnyedén lefegyverezték az őrséget, csak Kelemen diákkal gyűlt meg a bajuk, ám végül őt is megkötözték. Diószeghy Ilonka könnyek között omlott Harsányi karjaiba. A bátor miskolciak a hadizsákmánnyal együtt elindultak vissza a bujdosók tábora felé.

Éktelen haragra gerjedt Muszli a táborába érve. Az őrséget deresre húzta, a zsákmány őrzésével megbízott janicsárt pedig úgy, megkötözve a Sajóba dobatta. Így végezte az áruló miskolci... Lerészegedett seregével a bujdosók felkutatására indult a bég, és megesküdött, hogy mind egy szálig lemészárolja őket.

Amikor Diósgyőrhöz értek, egy kis csapat jött velük szembe. A miskolciak vezetői és Kászon basa embere voltak azok. Muszli rögtön megismerte Dsafar válit, és már messziről hajbókolt neki. A basa embere felolvasta Kászon oltalomlevelét. Miskolc bujdosó lakossága menekült. Muszli keresztbe font karral meghajolt, majd elment, csapataival együtt.

Egy óra múlva már örömtüzek égtek a miskolciak táborában. Nemcsak városunk visszaszerzését ünnepelték a lakosok, hanem Diószeghy Ilonka és Harsányi György eljegyzését is. Másnap pedig visszatértek Miskolcra és megkezdték annak újjáépítését.

(Miskolczi Napló – 1905. október 22., Miskolcz veszedelme 1660-ban)

Ezt a történetet a blogomat követők már olvashatták. A bejegyzésem megjelenése után keresett fel egy bizonyos Stephanie Waterston az Egyesült Államokból, akinek a miskolci Diószeghy családdal rokoni kapcsolatai vannak. A segítségemet kérte, én pedig a Herman Ottó Múzeumhoz, a megyei levéltárhoz irányítottam őt, illetve különböző internetes adatbázisok elérhetőségét is megadtam. Remélem, azóta sikerült neki felderítenie a miskolci rokoni szálakat.