Lángokban az egész város

A mai történetem a török időkből való. 1660-ban egy portyázó csapat feldúlta Miskolc városát. A lakosság a Bükk erdejeibe menekült, ott várta az egri basától a menlevelét, hogy végre hazatérhessen a városába. A XVII. század közepén történt eset leírása Miskolczy-Simon János levéltáros munkáját dicséri.

Azokban az években, évtizedekben sajnos gyakran történt hasonló eset a határközeli településekkel. A török megszállás alatti másfél évszázad alatt borult fel teljesen országunk etnikai térképe, az első lépés volt a tragikus végkifejlet, azaz a Trianon felé vezető úton.

Rengeteg település tűnt el a térképről, lakosai vagy elköltöztek a biztonságosabbnak vélt nagyobb városokba, vagy egész egyszerűen lemészárolták őket a kalandozó török csapatok. Borzasztó százötven év volt, a magyar történelem egyik legszomorúbb időszaka... 

De nézzük a fent említett támadás leírását! 

A lakosok között már előző nap az a hír terjedt el, hogy a kegyetlenségéről hírhedt Muszli bég tatár katonái meg akarták sarcolni a várost, de a tanács nem engedett a zsarolásnak. Sajnos ezt nem vette jó néven a bég, bosszút forralt a miskolciak ellen. 

1660 pünkösdjének hajnalán történet a török betörés városunkba. 

A Fábián, a Kis-Kassa, a Nagy-Boldogasszony, a Tyboldszer, a Derék, a Szirma, a Meggyesalja utcák, és persze Mindszent is. Kisvártatva pedig mindenhonnan martalócok rontottak rá a még félálomban lévő vagy értékei mentésével elfoglalt miskolci polgárok házaira. Minden mozdíthatót, minden értéket elvittek. 

Az avasi toronyban félreverték a harangot. 

(Miskolczi Napló – 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban) 

A kis település utcáin hatalmas volt a káosz. Menekülő emberek százai, ezrei próbáltak kétségbeesetten kijutni a városból a Bükk felé. Akinek volt ideje szekérre szállni, több értéket vihetett magával – már, ha szerencséje volt és nem akadt a rablók kezére.

Sokan gyermekükkel a kezükben gyalogosan menekültek, néhányan családtagjaikat keresték, nélkülük nem indultak el. De a tűz egyre nagyobb lett, hamarosan az egész várost hatalmába kerítette... 

Még a gyújtogatást megelőzően egy kis martalóccsapat – egy izmos, vörös szakállú janicsárral az élén – a református parókiához tartott. Bekr, a kis csapat vezetője nagy helyismerettel rendelkezett. Pár pillanat alatt a parókia udvarán voltak, és nem telt bele öt perc, amikor már a házból kifelé tartottak. 

El is vitték, hiába sikoltozott segítségért, senki nem hallotta szavát. Az emberrablók dolguk végeztével a parókia tetőszerkezetét meggyújtották, és eltűntek a sötét éjszakában. 

Negyedórával később Diószeghy Gellért prédikátor és felesége, Nyilas Medárda asszony egy pár értéktárggyal és egy kevés élelemmel együtt ült szekérre. A többiekhez hasonlóan menekülni próbáltak a lángokban álló Miskolcról. A leányukat, a szép Ilonkát azonban nem találtak sehol, így nélküle indultak útnak. A fiuk, Tamás, illetve a másodprédikátor, Harsányi György is velük tartott. 

A prédikátor felesége vigasztalhatatlan volt. Harsányi próbálta megnyugtatni. 

(Miskolczi Napló – 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban) 

Amikor a Jézus-kútja előtt haladt el a prédikátor szekere, akkor két, sötét ruhában lévő idegen ugrott a járműre. Már éppen dulakodás kezdődött a férfiak között, amikor meglátták, hogy Debreczeny főbíró és Dőry Ferenc a két ismeretlen. Megkönnyebbülten sóhajtott fel a szekéren Medárda asszony is, aki éppen jajveszékelésbe kezdett volna.

(Miskolczi Napló – 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban) 

A főbíró csak úgy tudott megmenekülni a fosztogatók elől, hogy a háza keményen mászott ki. Ilyen rajtaütések alkalmával ugyanis a martalócok először a bírót keresik, őt szeretnék elfogni, mivel tőle tudják a város pénzét megszerezni, illetve váltságdíjat is érte tudnak követelni. Hiába mutatja fel ilyenkor a város vezetője a basáktól kapott menlevelet, rá sem hederítenek. Pedig Miskolc levéltára is tele volt ezekkel az oltalomlevelekkel. Volt török, Habsburg, magyar. Mi szem-szájnak ingere.

A miskolciak fizették a töröknek a tizedet, illetve még ágyútalpakat is szállítottak Egerbe Kászon basa részére. Debreczeny megfogadta, ha biztos helyre érnek, másnap útnak indul Egerbe a basához, aki a reményei szerint felszólítja Muszli béget arra, hogy hagyja békén a miskolciakat. Arra is megesküdött a főbíró, hogy ő bizony nem lesz többet városi elöljáró, inkább kifizeti a kétszáz forintot – mint előtte majd’ egy tucatnyian...

A fent említett Dőry Ferencnek a feleségén és két gyermekén járt az esze, hiszen a nagy zűrzavarban elszakadtak egymástól. A kincseit a csűrben ásta el Miskolc legtehetősebb földesura. Persze, nem bánta volna, ha megtalálják ezeket a törökök, ha a családja biztonságban lenne.

A Diósgyőri vár mellett haladt el a kis csapat. Ekkor csatlakozott hozzájuk két lovas, Bakos Balázs és Kormos Ambrus. Haller Samuelnál, a vár főkapitányánál jártak, segítséget kérni. Ő azonban azt mondta, hogy nem ad okot a töröknek arra, hogy megtámadja a várát. Így hát eredménytelen volt a tárgyalás... 

Ahogy a Bükk széléhez értek, már jókora csapattá duzzadt a menekülők kis csoportja. A pár órával ennek előtte még virágzó kisvárosban élők gyorsan hontalanok lettek, Miskolc teljesen leégett.

Nemsokára elérték a Király-kútját, ahol végre megpihenhettek. A Király-kút neve onnan ered, hogy a legenda szerint itt pihent meg és itt csillapította szomját IV. Béla királyunk a Muhi csata utáni menekülés során. Illetve ha nagy vadászatot tartottak a Diósgyőri várban, itt pihentek meg a várurak. 

Folytatjuk!