Magas, fehér köpenyes alak a kripta ajtajában

Hét köztiszteletben álló úr italozott az avasi borospincékben, mikor onnan már a sötétben elindulva Latabár sírja előtt megálltak, elkiáltották magukat, aztán elszaladtak, olvashatták a történet első részében a múlt héten, a Múltidéző sorozat epizódjaként. Nem másért szaladtak el, mint azért, mert a sírboltból egy ember lépett ki. 

Múltidéző: ez alkalommal a Latabárok nyomában

„A hejőcsabai kőműveseknek bizony becsületére válik a felelet, melyet a kérdésre a firtató kiváncsiak kapnak, mert kiderült ebből, hogy a hejőcsabai felvilágosodottság, már odáig jutott hogy nem hisz a túlvilágról visszajáró szellemekben. A mi kőmüvesünk igen restellette az esti munkaszünetet, de az Avason fekvő temetőből hazagyalogolni jó távol levő falujába, nem akart, ezért rendezkedett éjjeli szállásra a belsejében. Az ősz még nem volt, bent a sírbolt belsejében pedig védve érezte magát a szél és eső ellen. 
Elég jó társaságnak tartotta régi Latabár-família itt pihenő tagjait. A Latabár-elődök szellemétől nem rettegett, mind rendes, jó polgárok voltak, akik világéletükben sem féltek éjnek idején, hanem békével pihentek hitvestársi ágyukban. A haláluk után. 
Annál inkább felháborította a kőművest, aki fárasztó napi munka után elaludt a sírboltban, mikor a lump társaság lármája felzavarta. Csak várta, hogy majd megunják az iszogatást, de mikor az üvegeket vagdosták a kripta fedeléhez, akkor felkápászkodott, hogy lehordja a társaságot, ha urak is, ne feledkezzenek meg a halottak iránti köteles tisztességről... 
Soltész Gábor uram sohasem heverte ki a tekintélyén és a lábán esett ficamot. Élete végéig bicegett mind a kettő. A többiek, akik a hősfutásban részt vettek, nem fogták fel ilyen tragikusan a temetői kalandot. Sőt, megalakították a „Latabár-szellemek asztaltársaságát“ 
Akárcsak a hírnevezetes és félelmetes Ku-Klux-Klan tagjai Amerikában, ők is fehér lepedőbe burkolva tartották üléseiket, de nem szárazon, hanem igenis nedvesen az avasi pincékben. Erős fogadalmuk volt, hogy a nevezetes szellemfutás évforduló éjjelén ugyanabban a ruhában megjelennek a Latabár-sírboltnál. A szertartás pedig abból állott, hogy a hófehér lepelbe burkolt Latabár-szellemek elénekelték. a „Sajó vize folyik csendesen“-t, aztán összekoccintották a pintesüvegeket, nagyot ittak belőle, és végül odavágták a sírbolt fedeléhez a hét üveget, melyek éktelen csörömpöléssel zúzódtak sok darabra. 
Telt, múlt az élet. Az évforduló éjjelén megjelenő pintesek száma egyre kevesbedett. 
Pontosul harminc évre, a nagy éjféli ijedtség után meghalt az utolsó „Latabár-szellem” is. 
Ma már ő is ott nyugszik az Avas oldalában és az ő sírboltja felett nem zendül a ,,Sajó vize folyik, csendesen“. 
(Magyar Jövő – 1929. április 3.) 

Egy érdekes, miskolci Latabár-legenda nyomába eredtünk a Múltidéző múlt heti számában. Ezúttal két írást olvashatnak az esetről, az egyikből az is kiderül, hogy a tengerentúlra is eljutott a kripta és a kőműves története. 
A következő cikk Az Ujság nevű napilapban olvasható, 1938-ból. 

,,A nagyapáról is meg kell emlékezni

A kitűnő Latabár Árpád 40 éves színészi jubileuma alkalmából kegyelettel kell megemlékeznünk a Latabár-színészdinasztia fejéről, a nagyapáról, Latabár Endre volt miskolci színigazgatóról is. Miskolcon piheni örök álmát az Avas-hegyen levő családi kriptában. Egyszer nagyon megzavarták az öreg ur siri álmát. Köztudomás szerint a miskolci avasi ev. ref. temető felett minden oldalról borpincéket vájtak a hegyoldalba, amelyek a miskolci „pince-szoarék“-at még külföldön is hírnévre emelték. 
Egy sötét, esős novemberi éjszakán vidám és alaposan beborozott társaság — gondtalan fiatal urak — indultak kurjongatva a pincéből hazafelé. A Latabár-kripta előtt elhaladva, az egyik duhaj botjával nagyokat ütött a sirboltozat vasajtajára és ezt ordította: 
— Vén Latabár, gyújj elő! 
Ebben a pillanatban egy kulcsfordításra kinyílt a sirboltozat vasajtaja és a hatalmas szál ember lépett ki az ajtón, kezében jókora kalapáccsal. A részegek nyomban kijózanodtak és rémülten szaladtak szerteszéjjel, a grádicsokon végigvágódva a nagy sárban. Hisztorikuma pedig az esetnek az, hogy a család megbízást adott egy kőművesnek, hogy a sírboltot kissé hozza rendbe. A kőműves estig nem készült el a munkával és úgy látta, hogy hajnalban folytatnia kell sírmunkát, ha másnap el akar vele készülni. Mivel koromsötétség volt, az eső is zuhogott és ő a temetőtől jó órányi távolságban lakott, tehát elhatározta, hogy időnyerés céljából lefekszik és ott alszik a sírboltban. Hajnalban aztán folytatja a munkát. El is aludt. De azok az imposztorok felköltötték és nagyon felbőszítették. No de meg is adták a duhajkodás árát. 
Még csak annyit, hogy öreg Latabár ezeku­tán zavartalanul pihenje örök álmát. A jubiláló Latabár pedig éljen és legyen kitűnő színész, még hosszú évtizedekig.” 
(Az Ujság – 1938. augusztus 20.) 

Utoljára a hetvenes években, az Amerikai Népszava említi a történetet. 

"Egy ismeretlen Latabár történet 

Valamikor a húszas évek vége felé történt, hogy négy jó cimbora, Tót Bálint, Ferenczy Sándor, Guba András és Dancs János felmentek iszogatni egy kicsit az Avasra. Mind a négyen nyugdíjasok voltak, a Vasgyárból, majd a MÁV-műhelyből. Hosszú munkás évek húztak árnyékot mögöttük. Az Avas aljában voltak a kis házak, melyek megérdemelt tanúi a számtalan hajnali kelésnek, vagy átdolgozott éjszakának. 
Az Avas valósággal a város közepéből nő ki és úgy óvja a régi Miskolcot, szétterjesztve szárnyait, mint a kotlós az alája bújt csirkéket. Időnként aztán, hol itt, hol ott unja meg valaki a kiterjesztett szárnyakat és bújik ki az egyik, vagy másik borospince ajtaján. Mert az Avas keresztül-kasul van fúrva a hosszú borospincékkel, melyekben kitűnően eláll a bor. Ízes zamatot kap, nyáron hűsülést, télen pedig kellemes meleget árasztva. Négyen közösen béreltek egy pincét és felosztva fizették az Olasz-Liskán vásárolt bor árát. Hetenként felrándultak az Avasra, elfogyasztották az otthonról hozott elemózsiát, melyet hosszú beszélgetésben öblítettek le. Megtöltötték a kétliteres demizsonokat és megelégedetten indultak haza. Február vége felé lehetett, mikor iszogatás után bezárták a pince ajtaját, a vaspánt végébe helyezett lakat nagyot kattant és ők demizsonnal a kézben, szöges botjaikkal megtámaszkodva megindultak lefelé a csúszós utón. — Igen ám, de többet öntöttek fel a garatra, mint máskor. Végtelen jókedvük támadt, a pince melege után pirosra csípte arcukat az északi szél. Úgy este 10 óra lehetett, felhős volt az ég, az utat csak hófoltok világíttoták meg. 
Énekelni kezdtek, vége-hossza nem volt a „Nekem olyan asszony kell...” „Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el...” borgőzös nótáknak. Hol csúszkáltak, hol aprózták a lépést, megvárva az elmaradottat, ki az út szélességét mérve csak lassan haladt előre, de ha mégis megindult, akkor méterekkel hagyta el várakozó társait. És mégis tudták tartani valahogy az egyensúlyt, a botok végei mélyen fúródtak a jeges hóba, a demizsonok inga módjára járak a föld közelségében, de nem történt semmi baj, így érték el az avasi temető végét, jobbra a kriptasor, balra pedig a házak magas, félig bedőlt palánkjai szegélyezték az utat. Az első és egyben a legnagyobb kripta felirata hirdette „A Latabár család nyughelye”. 
Guba András ugratni kezdte Dancs Janit. Te Jani, — szólt kihívóan — fogadjunk, nem mered megverni Latabár ajtaját. A kripta ajtaja erős vaslemezből volt, zárját egy hatalmas kulcs nyitotta, amint a kulcslyuk tátongó szájából arra következtetni lehetett. 
Hát én nem merem megverni az ajtót — szólt kétkedve Dancs — még ki is hívom, ha azt akarjátok. Ezt igazán szeretnénk látni, — vágta rá a három. 
Dancs az ajtóhoz botorkált, botjával jól megverte az ajtót és közben hangosan kiáltozott: „Latabár gye-re ki, La-ta-bár gye-re ki!” 
„No ugye, hogy meg mertem verni” —, hősködött Dancs Jani, de a következő pillanatban elhallgatott. 
Lassan, csendben nyílt a kriptaajtó és egy magas, fehér köpenyes alak jelent meg előttük. Egy gondolatig csak álltak, mintha földbe gyökerezett volna lábuk, majd „Isten segíts” kiáltással rohantak lefelé a lejtőn. A lejárat meredek volt, Dancs János megcsúszott és hátsó részén szánkózott a legközelebbi palánkig, a bot repült a levegőben, a demizson darabokra tört és az édes, hegyaljai nedű folydogált, megfestve a fehér havat. 
„Segítség, Latabár ne gyere, barátok segítség, Latabár ne bánts, ne vigy még el, még élni akarok.” Dancs felállni nem tudott, valami történt a lábával és igy ki volt szolgáltatva Latabárnak. A jajveszékelésnek se vége, se hossza nem volt. A barátok nem segítettek, futva vitték irhájukat, hazáig meg sem állva. A kaput jól elreteszelték, hogy Latabár be ne mehessen. 
Végre a közeli házak lakói lettek figyelmesek az ordításra, ők szedték fel Dancsot, hívták a mentőket és a nagy kaland után Dancs a kórházi ágyon kötött ki. Lába tört el. Az orvosok kérdésére, reszkető ajakkal, dadogva mondta el, most már kijózanodva mi történt, hogy verte meg a kripta ajtaját, hogy jelent meg Latabár szelleme és hogyan hagyták őt ott a barátok. A hatóság járt a dolog végére és kuncogva állapították meg, hogy egy vidéki kőműves vállalt cementezési munkát a temetőben, ki nem tért haza minden este falujába, hanem kinyitotta a Latabár kripta ajtaját, ebben töltötte az éjszakát. Nyugdtan aludta az igazak álmát, mikor valaki megverte a vasajtót, a nagy lármára felébredt és kijött megnézni annak okát. Ekkor látta a menekülő embereket, de segíteni nem ment, hanem sürgősen kiköltözött a kriptából, hogy senki felelősségre ne vonhassa. Dancs Jani pedig ezután messze elkerülte a temetői utat. Hosszú időbe telt, míg a szomszédok abbahagyták a csipkelődést és a gyerekek már nem kiabálták utána: „Latabár gyere ki!” 
(Amerikai Népszava – 1975. január 24.) 

Érdekes számomra, hogy két, meglehetősen hosszú és pontos leírást találtam az esetről, mégis, a szereplők nevei különböznek. Lehet, hogy kétszer is megtörtént? Lehet, hogy egyszer sem? Nem tudok igazságot tenni, talán a kedves olvasó majd így tesz. Annak mindenesetre örülök, hogy ez az eset is napvilágra került és hozzáfűzhetjük Miskolc történetéhez.