Hirtelen tört be képével a nemzetközi piacra

Nagy érdeklődés mellett folyt a Kieselbach Galéria árverése december közepén. Rekordáron keltek el festmények, például Kondor Béla egyik műve 120 millió forintért, Keserű Ilona alkotásáért 110 milliót fizettek. Nagyon jó áron kelt el a miskolci Seres László egyik festménye is. A képet eredetileg 3 millió 200 ezer forintra értékelte fel a galéria, az alkotás azonban lényegesen drágábban, 5 millió 500 ezerért talált új gazdára. Hatalmas dolog ez, hiszen egy-egy ilyen vétel a művész "értékét" növeli a műtárgypiacon. 
Seres Lászlóval többször készített interjút lapunk. Érdekes pálya az övé: a miskolci művésztelepen nőtt fel, édesapja Seres János képzőművész volt. Bár fiatalon is festett, hosszú évtizedekre "elhallgatott", hogy aztán a Mission Art Galéria egyik társtulajdonosa rátaláljon a műveire (apja munkáit keresve) és felfedezze.  

Melyik képe kelt el rekordáron?

1978-ban született, 2008-ban vette meg tőlem a galéria. Előtte hosszú évtizedeken át a lillafüredi házunk padlásán feküdt elfeledve. A Kieselbach Galéria tulajdonában volt, tehát én nem kapok érte pénzt, maximum pár ezer forint szerzői jogdíjat. Azután készült, hogy hazajöttem Amerikából. Egész stílusom az amerikai tartózkodásom alatt érlelődött ki bennem. Előtte felvettek a képzőművészeti főiskolára, de nem tetszett, amit ott láttam, disszidáltam, New Yorkba mentem. Egy kaland után elkerültem Long Islandre, hippik közé, volt egy ház, ahol csak ők laktak, ott töltöttem a nyarat. Életem legszebb nyara volt az, 1969-ben. Akkor ott nem festettem semmit. Egy csavargyárban dolgoztam, nem beszéltem az angolt, csak annyit, amennyire egy munkásnak szüksége van. Aztán két kiállítást láttam, ami döntő volt a szellemi fejlődésem szempontjából, az egyik a New York-i iskola képei az akkori összes modern festővel: csodáltam Pollock műveit. Egy másik kiállítás a Metropolitanban a világ összes természeti népeinek munkáit mutatta be, az is nagyon megütött. Az afrikai szobrok annyira erősek voltak, semmi művészkedés nem volt bennük, sugároztak az energiától, az élettől. Ez a két kiállítás inspirált, újra elkezdtem festeni. Volt egy barátom, aki látta a képeimet, és mondta, felvételit tartanak a Cooper Union School of Artban, jelentkezzek. Nem voltak papírjaim arról, hogy Budapesten főiskolás voltam, a nyelvet sem beszéltem, de a képeimet látva a 3. évfolyamra vettek fel. A több száz jelentkező közül kettőnket, engem és egy japán fiút.  

Mi lett azokkal a képekkel, amik akkor készültek?

Nem tudom, kint maradtak, amikor hazajöttem. Arra emlékszem, hogy amikor a barátom látta a képeimet, amiket a felvételire készítettem – három vászon, kettő amit festettem, a harmadikon kipróbáltam a festékeket - a harmadikra azt mondta, azt adjam be. Az tetszett neki a legjobban. Valószínű, ahogy próbáltam ki a festéket, ugyanazzal a hozzáállással tettem, ahogy festettem, és az lehetett a legfelszabadultabb. Belegyömöszöltem a kukába, pedig lehet, az volt életem legjobb képe.

Aztán hazajött...

Egyrészt anyám hívott folyamatosan, másrészt amnesztia volt itthon, harmadrészt megkaptam a behívómat a vietnámi háborúba. Ha ott maradok, másképp alakul az életem. Itthon visszevettek a főiskolára,  akkor még mindig élt bennem, hogy festő leszek, de restaurátor szakra vettek fel. Akkor még festettem abban a stílusban, amit New Yorkban kialakítottam, nagyon aktív voltam. 1979-ben volt egy kiállításom Miskolcon, Végvári Lajos művészettörténész szervezte nekem a Mini Galériába, előtte készült az a kép is, ami most elkelt a Kieselbach Galéria árverésén. Igaz, az sosem volt korábban kiállítva. A tárlat nem volt sikeres, ez eléggé elvette a kedvem.

Ezért hagyta abba a festést?

Itt, a művésztelepen fiatal fiúként jóban voltam az itt élő festőkkel, Lenkey Zoltánnal, Kondor Bélával, Csohány Kálmánnal, én voltam nekik a kedvenc zseni. Aztán miután elvégeztem a restaurátor szakot, már nem volt meg ez a fajta kapcsolat: két külön világ a festőké és a restaurátoroké, nehezen fogadják el egymást. Biztos, hogy az is közrejátszott, hogy nem tetszettek a képeim, annyira másak voltak, mint a magyarországi művészek képei. De reastaurátorként is jól teljesítettem, tényleg jól csináltam. Voltam a szépművészeti múzeum főrestaurátora, osztályvezető. Falképeket restauráltunk, volt egy brigádom, jól tudtunk együtt dolgozni. Időm sem volt festeni.

Nem hiányzott?

Mindig volt munkám, és nagyon jól kerestem. Ezen járt az agyam. Lelki békében megvagyok festés nélkül is. Vagy ezt csinálom, vagy azt.  

A képei mégis megmaradtak.

Később kiderült, bár apám mindig hangoztatta, örül a restaurátor szaknak, mert így nem fogok éhenhalni, de eltette, megőrizte egy dossziéban a képeimet.

Aztán 2007-ben felfedezte a műveit Kishonthy Zsolt, a Miskolcon is működő MissionArt Galéria társtulajdonosa. Édesapja hagyatékát mérte fel, amikor rátalált az egyik képére. A művészettörténész többször nyilatkozta, hogy a felismert hatalmas érték felkavarta a művészvilágot, és önből rövid idő alatt országosan elismert képzőművész lett. A kritikusok pedig így írnak a művekről: a felfedezett életműve a magyar lírai absztrakció különleges, meditatív hangulatú fejezete, a nonfiguratív festészet „hiányzó láncszeme”. Ekkor kezdett újra festeni?

Akkor, már másfél éve festettem. Miután meghalt a nagyobbik fiam. Aztán 2008-ban Zsolt eladta az összes megmaradt, újrafelfedezett képem, többek között azt, ami most elkelt a Kieselbach Galéria aukcióján.

Tudja, hogy ki vette meg?

Nem, az titkos. Annyit tudok, hogy a kikiáltási ár után lassan ment felfelé az összeg, aztán hirtelen nagyon. Vagyis az a valaki nem bízta a véletlenre. Online is licitáltak.

Külföldről is lehetett?

Akár, tényleg nem tudni róla semmit. Nagyon szép katalógust adtak ki, hatalmas nagy albumot, megadták a módját az árverésnek nemzetközi szinten is.

Mit jelentenek a történtek az ön művészi megítélésében?

Amikor az ember elindul a pályán, akkor lentről kezdi, és szépen halad felfelé a létrán. Ez a mostani nagy lépés volt. A lelkemnek jót tesz, inspirál.

Művészileg is?

Mindenképp. Az elmúlt években készült képeimből keveset adtam el, ez nem motivált festésre. A most történtek viszont igen.

Megnőhet az érdeklődés a művei iránt?

Igen, lehet, többért kelhetnek el, és a régiek iránt is megnőhet az érdeklődés, megmozdulhat a piac. És talán egyszer majd én is látok belőle pénzt. Most a befolyt összeg az eladó galériát illeti meg, az ő tulajdonukban volt a kép.

Mitől függ, hogy ilyen szinten – a galériák, műtárgyvásárlók szintjén – megnő az érdeklődés egy alkotó művei iránt?

Nem azt várom, hogy megtetszik valakinek egy képem, ilyenkor az üzleti megfontolás győz. A gyűjtők 90 százaléka így vásárol, figyeli a piacot, olvassa a műkritikákat, nézi, melyik műnek milyen a piaci értéke. Először az kell, hogy felfedezze a műveket egy galéria, amely el tudja adni a képet. Kell egy kritikus, akire a műgyűjtők hallgatnak, hogy mi az, amit érdemes megvenni. Nagyon sok nemzetközi művésztelep működik, kapcsolatok kellenek, kiállítások, hogy az adott művészre felfigyeljenek. Mi ettől elzártan éltünk, és elzártan is fogunk.

Vagyis úgy szerezhet valaki hírnevet, ha egy csoportban felfigyelnek rá?

A csoport arra való, hogy ismertebbek legyenek. Én abszolút nem akarok lázadni semmi ellen. Mindenki szabad ember, fessen úgy, ahogy szeretne, én ami ellen lázadok, az a hazugság, a blöff. Voltunk összel a Mattis kiállításon Budapesten. Két olyan képet láttam, amit életemben nagyon ritkán, vagy soha. Az egyik befejezetlen, a másik egy korai sorozat, de sugárzott mind a két kép. Ilyen képeket nem is láttam még.

Ez szubjektív dolog, nem?

Úgy gondolom, hogy elképzelésem van a művészetről, és ezek megérintettek.

Sokan lehetnek, akik nagyon jók, de eltűnnek a süllyesztőben, mert nem fedezik fel őket?

Nem hinném. Igaz, vannak, akiktől nem vettek egy képet sem az életükben, de fennmaradtak a rostán. De ők olyan művészek voltak, Csontváry, Gaughin, Van Gogh, akiknek a a festés adta az életük értelmét.

Most úgy tűnik, eladhatóvá válnak a képei. Lépnek valamit?

Kishonthy Zsolt már megkeresett, kiállítást szervez Budapesten, én pedig válogatok, hogy mit állítsunk ki. A régi-régi grafikákból van nála vagy 80 darab, de van sok minden, ami kész. Nagyon inspiráló, ha az embernek megvették a képét, és ilyen nagy összegért. Ez ilyen hirtelen lett valami. Nem fokozatosan.

Közel 45 év elteltével milyennek látja azt a képét, ami most elkelt?

Tele van energiával, csodálom a magam egykori energiáját. Ez nem jelenti azt, hogy másik fajta kép nem lehet jó, nem feltétlen az energiamennyisége határozza meg a kép minőségét, de ez tetszik most is. Akkor is tetszett, azért nem dobtam el. Ki tudja előre, hogy miből lesz a cserebogár.

Milyen a jó kép ön szerint?

A művészet célja az, hogy a világ látszata mögött megtalálja és megmutassa az alkotó energiát. New Yorkban a középkori falképek inspiráltak, mert annyira őszinték, egy vonal nincs bennük, ami nem hiteles. Ez a jó szó, ez a hitelesség. Semmi másnak nem kell lenni a képnek, csak hitelesnek. A képek 90 százaléka csak manír, egymásból építkeznek. Én arra törekszem, hogy hitelesek legyek. Nagyon nehéz. Akkor tudok jó képet festeni, ha minél őszintébb vagyok a képhez. Ez a kép, amit az árverésen megvettek, az tök' hiteles. Nem egy csinálmány.