Tiszadadaizmus, avagy egy szürreális horgászemlék

Nagyon sokan, akik szeretik a horgászsportot, gyakran találkoznak azzal a negatív előítélettel, hogy a pecázás tulajdonképpen egy nagy baráti fröccsparti orsókkal és botokkal álcázva. Érdemes leszögezni, hogy nem ez a horgászat lényege, jelen helyzetben pedig szigorúan tilos az ilyesmi. A mámoros vízparti estéknek azonban van egy kétségtelen előnyük: képesek később legendává válni. Zemlényi Attila költő pedig egy igazán mítikus történetet mesélt el nekünk a múltból, horgászbotra és delíriumra hangolva.

Csingacsguk és a biciklisek

Van abban valami misztérium, hogy öt ember beül az autóba, és eljut egészen az első kocsmáig, azon vitatkozva, hogy ki vezessen tovább. Mondanom sem kell, ez egy múlt századi történet; akkoriban gyakran indult így a horgászat. A pillantásunk olyan ősvilági volt még, ahogyan csak a zsákmányszerző férfiak tudnak egymásra nézni, maga az őserdő: benne van minden, a pálinka tüze, az alkonyi napfény a Tiszán és mindenféle csodálatos boldogság. A cél Tiszadada volt. Csónakbérléssel indult a dolog, a már említett őserdei mámorban. Mintha órák megfeszített izommunkája lett volna, de végül átértünk az ötven méterre lévő szigetre. Nagyon sok méretes hal ugrált, ívott a busa. Horgász ritkán akad ebbe a halba. Szóval megérkeztünk, kipakoltunk, jött az áldomás is. Egyik barátom ezután vette észre, hogy nem vagyunk egyedül. Olyan volt a pillanat, mint mikor Robinson meglátja a benszülötteket: két kedves honpolgár a sziget alsó részén rettenetesen horgászott. A barátom odament, majd tréfálkozva odakérdezett „rabsickodunk, rabsickodunk”? Így, „b”-vel, a szót sem ismerte igazán. Valahogy beletalált a fiú: mint kiderült, két fiatalember busára gereblyézett. A misztérium azzal kezdődött, hogy biciklivel voltak a szigeten, ezt sehogy sem értettük. Elképzeltem, hogy lángoló bringákkal keltek át a folyón, ahol mi egy órát eveztünk. Elmondták, hogy frissen szabadultak, aminek nagyon megörültünk, hiszen a szabadság a legfőbb dolgok egyike. Miután elmentek, bennem merült fel, valamikor estefelé, hogy kicsit prédának látszhattunk: mámorosan, drága fényképezőgéppel és felszerelésekkel. Úgy éreztem, hogy a fiúk éjszaka még visszajönnek. Végül az egyik barátommal fennmaradtunk Csingacsguk és Bőrharisnya üzemmódban. A bokrok rezdüléseit pásztázva, a félálomban látott szürreális képek közül azonban már nem tudom mi volt igaz. Végül négyen, lángoló bicikliken megérkeztek a helyi erők, majd visszafordultak, mert látták, hogy virrasztunk – erre esküdtem volna meg. Persze az is lehet, hogy mindez csak a hajnali, fáradt agyam szüleménye volt, már sosem derül ki.

(A borítóképen: Zemlényi Attila| Fotó: ÉM)