A szabadságról szólt, nem függtek senkitől

Úgy kezdődött, hogy Bodnár Szabolcs 1986-ban kapott egy BMX-et, a városban neki volt ilyen bringája először. Próbálgatott trükköket – persze azt, hogy ezeket honnan vette, akkor nem mondta el –, majd kezdett kialakulni egy kis társaság, amely összejárt, csavarogtak az utcán, tanulgattak ezt-azt, például egykerekezést. Aztán jöttek az újabb kapcsolatok, impulzusok, a versenyre járások, akkor még csak nézőként, illetve nagy hatással volt rájuk a BMX banditák című ausztrál film.

Ez volt az úgymond első szakasza a sátoraljaújhelyi BMX-esek történetének, akik aztán négy világbajnoki címet is szereztek a sportág flatland (talaj) szakágában: 1997-ben Sarlósi Attila nyert kategóriájában Eindhovenben, 2000- ben Kölnben Pásztor Gábor, 2002-ben – szintén Kölnben – Kun Ádám, 2005-ben Prágában pedig Katona Dénes. A már időközben középkorúvá érett srácokat a minap a Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Köre Egyesület egy találkozóra invitálta, közülük ketten, Pásztor Gábor és Katona Dénes személyesen meg tudtak jelenni, Sarlósi Attila, illetve Kun Ádám pedig videón keresztül jelentkezett be.

Még ki sem hűlt

– 1987-ben, húsvétra kaptam az első BMX-em, ami 4850 forint volt, ez akkor nagy pénznek számított – kezdte saját sztoriját Pásztor Gábor. – A városban akkortájt, a 90-es évek elején szinte egy egyenes, sima pontot nem lehetett találni, ezért besurrantunk a közgazdasági szakközépiskola vagy a gimnázium udvarára, majd amikor a gimnázium pályáját leaszfaltozták, ami szinte még ki sem hűlt, mi már gyakoroltunk rajta. Rengeteget bicikliztünk, sikerült ilyen-olyan táborba is eljutnunk, 1994-ben megalakult a szakosztály az STK-n belül. 1995-ben elmentünk Párizsba edzőtáborba, ott Attila nyert a korosztályában, én pedig 5. lettem. Ebben az esztendőben és 1996-ban már regisztrált versenyzők voltunk, illetve a szövetség lehetőséget adott arra, nyilván az itthoni eredmények alapján, hogy ott legyünk a kölni vébén. Ezen Attila 3. lett, de egy évvel később Hollandiában már nyerni tudott. Sérülések szinte folyamatosan akadtak, de ezek velejárói voltak mindennek. 1998-ban már segítséget kértünk helyben, szerencsére kaptunk anyagi támogatást az önkormányzattól és Juhász Istvántól, illetve az ő kapcsolatai révén, ugyanis egyre nagyobb távolságokra kellett elutaznunk, mint például Portugáliába, Portimaóba, ahová kocsival mentünk. Érdekes, hogy ebben az évben el akartak vinni katonának, de tudtam, hogy ha bevonulok, akkor mindennek vége, hiszen nem tudok majd edzeni. Polgári szolgálatra kértem magam egy bizonyos okra hivatkozva, de nem adtam le az útlevelem, amit pedig meg kellett volna tennem. A kórház műszaki osztályán töltöttem ezt az időt, egyszer kimentem Portugáliába – éppen a korábban jelzett helyre –, persze éppen akkor kerestek a honvédségtől, szerencsére kimentettek a kollégák azzal, hogy kiküldetésen, betanuláson vagyok. 2000-ben nekem is sikerült megnyerni a vb-t, kétnapos volt a selejtező, 12.-ként kerültem a döntőbe, onnan tudtam nyerni. Éltem artistaéletet, adtam külföldön műsorokat, Dubajban, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, az Egyesült Államokban, New York államban; lassan 50 éves leszek, de ezt nem lehet abbahagyni. Egy gond van, hogy nincs utánpótlás, a gyerekek már nem szeretnek naponta órákat fektetni valamibe, gyakorolni úgy, hogy bizonytalan a végeredmény. Annak örülök, hogy a bemutatókon, amikor ott van velem, akkor a kisfiam szeret szerepelni, egy-két dolgot már megtanult tőlem.

Gurulás közben

Katona Dénes 2001-ben, 14  esztendősen csöppent bele a BMX-es csapatba.

– Ez egy nagyon közvetlen sportág, és edző sincs – vágott bele a 17 esztendővel ezelőtti vb-aranyérmes. – Befogtam a szám, csak a biciklire koncentráltam, és úgy gondoltam, hogy majd ha lesznek, akkor az eredményeim beszélni fognak helyettem. Az alapokat az elődök kijárták, nekem csak gyakorolni kellett, sötétedésig kinn maradtam a pályán. 2002. május 26-án, vasárnap lett meg az első biciklim, aztán 2003-ban már egy menő japán márkájú BMX-et vásároltam. Volt, hogy a Balatonon kalapoztunk azért, hogy pénzünk legyen, 2005-ben győzni tudtam a világbajnokságon, a szerencsének is köszönhetően. Azt tudni kell, hogy a trükkjeimet főként gurulás közben hajtom végre, szóval kell hozzá tér, pálya. Ezután versenyeztem itthon profi kategóriában, illetve videókra kezdtem biciklizni, dolgoztam hajón is, produkcióban, ahol szintén történtek érdekes esetek. Aztán nem hivatalos Guinness-csúcstartó is vagyok, ugyanis 2009-ben az egyik gurulós trükköt, a whiplasht csináltam meg 56-szor. Miközben az első keréken, előrefelé gurultam, ennyiszer ment körbe alattam a váz. Ismereteink szerint előtte 52 volt a csúcs, ezt a flatland szakág megálmodója, az amerikai Kevin Jones tartotta.

Sem e-mail, sem Facebook

Sarlósi Attilát 1992-ben „ragadta el” a BMX, amikor mindössze 12 éves volt.

– A testvérem csinálta, és nagyon megtetszett – fogalmazott videós üzenetében a mostanság BMX-webshopot üzemeltető egykori világbajnok. – A rendszerváltás után ez a sportág nem volt annyira elfogadott itthon, viszont mi, egy kisvárosban valamennyire megláttuk általa a Nyugatot. A szabadságról szólt, nem függtünk senkitől, jó volt az az életstílus, ami kissé különccé tett bennünket. Akik láttak, sokan huligánnak gondoltak minket, de mi csak bicikliztünk, napi 5-6 órát. Évente egy VHS-kazetta eljutott hozzánk, csak azt néztük, hogy mit viselnek a srácok, milyen zenét játszanak alatta. Azt gondolom, ha nincs Pásztor Gábor, ha nem járja ki az utat, ha nem megyünk versenyekre, akkor talán semmi se lett volna, hiszen 25-30 éve nem volt sem e-mail, sem Facebook, sem mobiltelefon, alig ért el hozzánk információ. Az 1997-es sikerem előtt és utána is voltak helyezéseim, majd az üzleti pályára léptem. Előbb Miskolcon, 2014-től pedig Győrben, azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. Az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.

A borítóképen: Katona Dénes és Pásztor Gábor. Fotó: Molnár István