Ott maradnak, ahol vannak

Tiszaladányban mindössze hétszázan élnek, a Tokajhoz közeli falu focicsapata ennek ellenére nagyot dobott: városok alakulatait is maga mögé utasítva harcolta ki az első helyet és a vele járó vármegyei I. osztályú indulás jogát – utóbbival azonban nem élnek.

Minden a helyén volt 

– Az erőviszonyok ismeretében már a rajt előtt úgy gondoltuk, hogy versenyben leszünk a dobogóért, végső soron pedig a bajnoki címért is – mondta a hatvan esztendős Liszkai Attila edző, aki három évtizede elkötelezett híve a helyi futballéletnek. – Az utolsó fordulóban ugyan kikaptunk Megyaszón, de akkor is a miénk lett volna a pálma, ha a nagy riválisunk, az Erdőhorváti SC megveri a Taktaharkányt. Huszonhat mérkőzésünkből huszonegyet hoztunk, és két döntetlenünk mellett csak háromszor szenvedtünk vereséget. Száz gólt szereztünk, szemben a hálónkba került huszonhét találattal, ebben a mutatóban is felülmúltuk ellenfeleinket. Hat éve edzősködöm a nagyoknál, van viszonyítási alapom és nem önmagamat, meg a fiúkat fényezem akkor, amikor kijelentem: alakulatunknál minden és mindenki a helyén volt. A kapusoktól a védőkön és a középpályásokon át a csatárokig valamennyi játékosunk kiválót nyújtott. 

Arra a kérdésre, hogy elegen voltak-e, a tréner így felelt: 

– Nyolc helyi labdarúgóval rendelkeztünk, a többieket bejáróként foglalkoztattuk. Nyíregyházáról hárman, a közeli Rakamazról ketten, a tőlünk szintén pár kilométerre fekvő Tokajból pedig egy srác járt hozzánk. Általában tizennégy nevet írtunk a jegyzőkönyvekbe, a kezdők mellett többnyire ketten, vagy hárman jutottak a kispadra, de olyan is előfordult, amikor mindössze egy cserénk akadt. Tapasztalataink szerint a végeken örökösen a létszám okozza a legnagyobb nehézséget és akkor még nem említettem a lemorzsolódásokat, meg a munkahelyi elfoglaltságokat. Számunkra csak baj származott a visszalépők miatti szabadnapokból is, mert hol játszottunk, hol pihentünk, így nehéz volt összetrombitálni a gyerekeket.

Elmélet és gyakorlat 

Liszkai Attila szerint könnyű az utánpótlás-nevelés fontosságáról „papolni”, de más az elmélet és más a gyakorlat. 

– Nekünk csak alsó tagozatunk van, a felsősök Tokajba járnak – folytatta szakvezető, majd hozzátette: – Az igaz, hogy a világörökségi város csak négy kilométerre van Tiszaladánytól, de a kicsiket így már sokkal nehezebb becserkészni. A szakosztályunkban most húsz gyerekkel foglalkozunk, ezért pillanatnyilag úgy fest a helyzet, hogy Minczér Tibor edző közreműködésével ősztől talán ki tudunk valamit hozni a Bozsik-programból. Az anyagi és a tárgyi feltételekre, vagy ezek hiánya miatt nem panaszkodhatunk, a pályánk gyepszőnyege rendben van, szociális létesítményünk ezen a szinten jó, lelátónkon több százan férnek el. Négy kilenc személyes kisbuszunk van: kettő a klubé, kettő a községé, és mivel a járművek bármikor a rendelkezésünkre állnak, nem ismerjük az utazási, vagy utaztatási problémákat sem. Főtámogatónk az önkormányzat, a polgármester testvéremmel pedig igyekszünk megteremteni az itt élők számára a focival kapcsolatos sportolási és kikapcsolódási programokat.

Az edzésmunkáról  

A Tiszaladány KSIE diadalának értékét növeli – bár a mezőnyt alkotó együttesekre nem vet jó fényt –, hogy a csoportgyőztes tagjai edzés nélkül álltak a képzeletbeli dobogó legmagasabb fokára. Erről így vélekedett Liszkai Attila: 

– Az utolsó percekben sem vettük észre soha, hogy nincs erőnk. Most, amikor már a 2023/24-es idény alapozását tervezzük, ezen igyekszünk változtatni, de nem tudom, hogy mire jutunk. Az erőgyűjtést július 16-án kezdjük, a foglalkozások időpontját hamarosan kitűzzük, aztán ha valaki dolgozik, az nem jön... Azt pedig már eldöntöttük, hogy nem tesszük fel a kezünket a vármegyei I. osztályra, ehhez több játékosra és több fiatalra lenne szükségünk. Szóval maradunk a helyünkön, ennyit bírunk el, nem akarjuk, hogy beletörjön a bicskánk abba, hogy túlvállaljuk magunkat, határozatunkról a megadott határidőig természetesen értesítettük az MLSZ vármegyei igazgatóságát.