Bukótól, a barátunktól kell búcsúznunk

Hivatásom lenne az írás, most azonban napok óta csak ülök megbénult aggyal, görcsbe rándult ujjakkal. Alig állnak össze a mondatok, tiltakoznak a szavak és a betűk, miközben a mindenki által Bukónak becézett barátomra emlékezem. 
A Nyírségből érkezett fiatal testnevelő tanárt 35 évvel ezelőtt Tiszaújváros és a triatlon hozta el az életembe. Nagyon hamar kiderült, hogy egy nyelvet beszélünk. Emlékszem, amikor a Szabadidősport Szervező Iroda, az SzSzI vezetőjeként, a rá jellemző elszántsággal, hittel, 1989-ben triatlon bemutató versenyt hívott létre a kezdettől fogva általa gondosan üzemeltetett városi tanuszodában és környékén. Ilyen előzmény után nem volt kérdés, hogy részt vállalt a tiszaújvárosi triatlon élet indulásából. Barátjával, dr. Márkus Gáborral és a többiekkel 1992-ben megalapították a városi egyesületet és lerakták egy közösséget építő, a mai napig példásan működő triatlon család alapjait. A klubban sokáig kiváló úszóedzőként tevékenykedett, nevelte a sportág helyi művelőit, miközben jó néhány, komoly karriert befutott sportolót is sikerrel készített fel a legnagyobb próbatételekre.
Több, mint 20 éven át nem volt olyan triatlon verseny a városban, ahol Bukó az összeszokott rendezői csapat meghatározó tagjaként, a tőle megszokott „izzással” ne tette volna oda magát 120 százalékosan. Így persze, hogy ott volt 1997-ben, a világhódító útját megkezdő tiszaújvárosi triatlon világkupa indulásánál is. Egy évvel később együtt sírtunk egyik legkedvesebb tanítványának, a Sydney-i olimpiára készülő ifj. Márkus Gábornak a végső búcsúztatásán. Ugyanezt tettük 2013-ban, amikor a „Triatlonos Dokitól”, dr. Márkus Gábortól kellett meggyötörve elköszönnünk. Borzasztóan megviselték ezek a veszteségek. Évek múltán is elérzékenyült, ha szóba került ez a téma. Bukó ilyen volt, ilyen meghatóan emberi. 
Az elmúlt évtizedek során – oktatóként – több ezer tiszaújvárosi és környékbeli gyermekkel ismertette és szerettette meg az úszást. Jellegzetes módon, egy-egy gyakorlat indítása előtt, mindig elkiabálta magát, hogy: „figyelj!”. Olyankor megállt a levegő és a csillogó szemű tanítványok – kicsik és nagyok – lesték további szavait, melyek a szakszerű magyarázat mellett a biztatást, a dicséretet sem nélkülözték. Határozott, elhivatott és céltudatos volt, azért, hogy tanítványai elérjék azokat a célokat, melyeket – legtöbbször közösen vele – tűztek ki maguk elé. Szülők, gyerekek, sportolók, kollégák tudták, mi, a barátai tudtuk, hogy élete a sport, az oktatás. Tízből tízszer nem sikerült úgy végigmenni vele Tiszaújváros utcáin, hogy ne állítsák meg legalább három-négy alkalommal. Mindenki nagyon szerette, tisztelte, becsülte. Kivételes empatikus érzéke, a sport és az emberek iránti alázata, segítőkészsége, párját ritkító munkabírása kimagasló és példaértékű volt.
Pár héttel ezelőtt beszéltem vele a párizsi ötkarikás játékokról, a magyarok esélyeiről. Akkor már a tiszaújvárosi Lehmann Csongornak megvolt az indulási joga. Ő ennyit mondott: „Jelenleg minden erőmmel a gyógyulásra koncentrálok, de Csonginak így is én leszek a legnagyobb szurkolója az olimpián!” 
Bukó – nagy harcosként – az utolsó percekig reménykedett benne, hogy egyszer még visszatérhet az uszodák világába, az ő drága tanítványaihoz. A kegyetlen sors sajnos nem így akarta.
A szerető férj, apa és nagypapa, a tiszaújvárosi sportélet legendás alakja, Bukovinszki József, május 23-án, csütörtökön délelőtt, türelemmel viselt súlyos betegség után örökre eltávozott közülünk. Fiatalon ment el, hiszen június 10-én lett volna csak 65 éves. Nagyon sokan vagyunk, akik még nem hiszik el, nem fogják fel, nem fogadják el. Emléke és fájdalmas hiánya örökké velünk marad. 
Mi, akik abban a kivételes szerencsében részesültünk, hogy ismerhettük őt, egy hatalmas szívvel és lélekkel megáldott, csupa nagybetűs EMBERT őrizhetünk a szívünkben, lelkünkben az idők végezetéig.