Pénteken betöltötte a 89-et a DVTK egykori sikeredzője

Balogh Tibor írása a Nógrád vármegyei sportélet oldalán Szabó Gézáról, aki remek sikereket ért el az SBTC és a Diósgyőr csapatával.

A futballimádók körében még ma is jól cseng a Salgótarjánban élő Szabó Géza labdarúgóedző neve. A hetvenes évek végén pályaedzőként dolgozott dr. Lakat Károly mellett az olimpiai válogatottnál, majd szóba került a neve a szövetségi kapitányi poszton is. Sokan „korbácsos embernek” tartották, volt játékosai ma is nosztalgiáznak az elhíresült súlymellényes edzéseiről. A sportember a legnagyobb sikereket az SBTC és a DVTK futballcsapatával érte el. Eredményes munkájáért 1979-ben az év labdarúgóedzőjének választották és bronz érdeméremmel tüntették ki. Aztán 2018. augusztus 20-án a Magyar Ezüst Érdemkeresztet vehette át. 2020-ban a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése a kiemelkedő sportmunkájáért Bérczy Károly-díjjal jutalmazta, továbbá az SBTC százéves évfordulójára megjelentetett jubileumi bronz emlékérmet kapott. A korábbi edző csaknem harminc éve nyugdíjas, s június 28-án ünnepli 89. születésnapját.

– Játékosként az Egri Tanárképző Főiskola, a Szécsény, a Salgótarjáni Petőfi, az SKSE és az SBTC csapatában futballoztam – elevenítette fel a múltat legutóbbi beszélgetésünkkor Szabó Géza. – Mindössze huszonhét éves voltam, amikor a Stécé tartalékcsapatában szögre akasztottam a csukát. Abban az időben a városnak jellemző vonása volt a bányászat, az ipari üzemek sokasága. Lokálpatrióták voltak az emberek. Egy példa: a hétvégéken a Nemzetitől a Pécskő utca sarkáig korzózás folyt, megbeszélték a napi eseményeket, majd mentek a Kohász-stadion felé, de közben betértek Fekete Laci vendéglőjébe, ahol ráhangolódtak a soron következő NB I-es mérkőzésre. Ennek különleges hangulata volt. Én magam is Stécé-játékosként éltem át az események varázsát.
Szabó Géza játékos-pályafutása befejezése után kijárta a labdarúgás iskoláját, segédedzői, edzői, majd szakedzői képesítést szerzett a budapesti Testnevelési Főiskolán, ahol a tanári szakot is elvégezte. Edzői pályáját 1963-ban kezdte el a Salgótarjáni Sportiskolában, majd 1970 tavaszától az SBTC pályaedzőjeként ért el sikereket.
– Abban az időben a Nógrádi Szénbányák révén biztos bázis állt a csapat mögött – folytatta a szakember. – A keret nagy része már 1968-tól, Marosvári Béla edzősége idején együtt volt. Moór Ede vezetőedző 1970 nyarán vette át az együttest, melyet erőnlétileg és játékstílus tekintetében is új pályára sikerült állítani. Ennek eredményeként egymás után kétszer a vidék legjobbja lett a Stécé: az 1970–1971-es bajnoki évadban a hetedik, aztán egy év múlva a harmadik helyen zárt a bajnokságban, és a bronzéremnek köszönhetően indulhatott az UEFA-kupában.
A mai fiatalok talán el sem tudják képzelni, hogy akkoriban milyen hatalmas siker volt vidéki együttesként dobogós helyezést elérni az NB I-ben. Az 1968-as, az 1969-es, az 1970-es tavaszi, az 1970–71-es, majd az 1972–73-as bajnokságban is kizárólag fővárosi együttesek végeztek az első három helyen, ezért óriási bravúrnak számított, hogy az 1971–72-es kiírásban az SBTC – az Újpesti Dózsa és a Bp. Honvéd mögött – harmadik lett.
– Akkoriban különleges varázsa volt a fenyvesekkel körülvett salgótarjáni Kohász-stadionban lejátszott bajnoki mérkőzéseknek – emlékezett vissza Szabó Géza. – Szerencsés embernek mondhatom magamat, hogy a sors összehozott egy olyan kiváló játékosanyaggal a Stécénél, amely példát mutatott munkafegyelemből, akaraterőből, közösségi összetartozásból. A saját nevelésű megyei és egy-két „importigazolású” játékosokból kiváló futballisták lettek. Érdemes felsorolni, hogy kik vívták ki a bronzérmet: Baranyai Gyula, Barta András, Básti István, Gecse Ferenc, Horváth Ferenc, Jeck Ferenc, Kajdy Tibor, Kmetty József, Kovács István, Loch Károly, Magyar Lajos, Miklós József, Répás Béla, Sáfrány István, Szalay Miklós, Szoó József, Szőke István, Toldi Miklós, Varga Sándor és Vertig József. Ők felépítettek maguknak egy olyan nimbuszt, amit a labdarúgást szerető emberek soha nem felejtenek el. Sokat köszönhetek az SBTC-nek, mert itt indultam el az edzői szakma magasabb iskolája felé.

Szabó Géza a Stécé után 1973 nyarán kezdett el dolgozni a DVTK-nál, és a diósgyőri együttessel remek eredményeket ért el.
– Mindig nagy szeretettel gondolok a diósgyőri évekre is, hiszen itt lettem ismert edző, fiatalként szép feladatot kaptam egy új csapat építésében – emelte ki. – Hosszú távra adtak bizalmat, ami ma már szinte ismeretlen fogalom. Mint ahogy az is ritkaságnak számít, hogy saját nevelésű vagy környékbeli megyei fiatalokból alakít ki a szakmai stáb egy első osztályú csapatot. A DVTK ebben is példát mutatott. Edzőségem alatt a hetvenes évek végén a diósgyőri együttes öt A- és kilenc olimpiai válogatott játékost adott a magyar labdarúgásnak. A bajnoki bronzérem és a két Magyar Kupa-győzelem tizenkét nemzetközi kupamérkőzésre jogosította a csapatot. Olyan gárdák ellen álltunk helyt, mint a Kaiserslautern, a Celtic, a Dundee United, a Rapid Wien, a Hajduk Split és a Besiktas. És az olimpiai válogatott is remek hangulatú mérkőzéseket játszott a diósgyőri stadionban.
A DVTK után 1981 nyarán újra az SBTC, majd 1982-ben az Ózdi Kohász következett, ahol a korábbi sikerek után olyan dolog történt, amire nem szívesen emlékszik vissza.
– Köztudott, hogy az életnek vannak árnyékos oldalai, és ez így van az edzők pályafutásában is – hangsúlyozta. – Egyszer fenn, egyszer lenn... 1982 nyarán az Ózdi Kohász NB I-ből kiesett csapatához szerződtem, azzal a céllal, hogy egyből visszakerüljünk az első osztályba. Sajnos ez a terv nem valósult meg, mert a kemény munkával felkészített csapatom egyes tagjai tudtomon kívül eladták a mérkőzéseket a totóbrigádoknak.
A folytatásban már csak NB III-as csapatoknál dolgozott: a sajószentpéteri Borsodi Bányász és a Recski Ércbányász következett, végül ismét a Stécé kispadján ült. A kemény munka híve volt. Ma is nosztalgiáznak a volt játékosai az elhíresült 8-10 kg-os súlymellényes edzésekről, az igen kemény téli és nyári alapozó munkáról. A módszer a Stécénél és a Diósgyőrnél is bevált. Szabó Géza edzői pályája vége felé külföldi szerződésre várt, de az MLSZ-vezetés nem segítette. Mivel ez nem jött össze, újra elővette a tanári diplomáját, és a salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban tanított – innen ment nyugdíjba 1995-ben.
– Nagyon sajnálom, hogy a bányászat és az ipar leépítésével a Stécé is lenullázódott, elszomorító, hogy ez a patinás együttes az utóbbi években az NB III és a megyei bajnokság között „liftezik” – morfondírozott. – Régebben Salgótarjánt elsősorban az SBTC labdarúgócsapatával azonosították, amely többek között a bronzérmes gárdának és az olimpiai bajnok futballistáinak (Szojka, Básti, Szalay) köszönhetően megannyi dicsőséget szerzett a városnak. Én is részben játékosként, de főleg edzőként csak a legnagyobb elismeréssel tudok szólni a klubról, annak történelméről.
A 89 éves Szabó Gézát születésnapján felesége és Gábor fia mellett két kisunokája, Gáborka és Zita is felköszönti.

Névjegy