Szabó Géza a diósgyőri foci történelem egyik, de legsikeresebb alakja volt

Szombaton, 89 éves korában elhunyt a diósgyőri futball legeredményesebb edzője, Szabó Géza. A szakember 1974-ben lett az együttes vezetőedzője, és 1981-es távozásig összesen 215 alkalommal irányította NB I-es meccsen a diósgyőri labdarúgó csapatot, amivel a mai napig abszolút klubrekordernek számít.

Kikérte a véleményét

– Szinte azonnal tudomást szereztem arról, hogy elhunyt Géza – kezdte a visszaemlékezést Salamon József, az ,,aranycsapat" csapatkapitánya, olimpiai-, és A-válogatott, aki 375 élvonalbeli összecsapáson viselte a piros-fehér mezt. – Pár éve, amikor ellenőrködtem, és Salgótarjánba küldtek, ahol lakott, elmentünk hozzá Veréb Gyurival, óriási szeretettel fogadott bennünket. Egy olyan személyiség távozott, aki az akkori diósgyőri foci történelem egyik, de legsikeresebb darabja volt. Azokban a sikerekben, eredményekben, amit elértünk, nagy munkája volt benne. Körülbelül 12 év volt köztünk a korkülönbség, és abban az időben érkezett a klubhoz, segédedzőként, amikor 1973-ban Preiner Kálmán volt a vezetőedző, az NB I/B-ben. Már az elejétől kezdve rengeteg futottunk az ő irányítása alatt, tudta, hogy megfelelő erőnlét nélkül nem lehet futballozni. Itteni munkásságának főleg az elején azért igyekezett megtartani a két lépés távolságot, mi igyekeztünk hozzá idomulni, ő is hozzánk, néha persze volt véleményünk, aminek hangot is adtunk, ám a dolgok őt igazolták. A mérkőzések előtt mindig megkérdezte a véleményem, leginkább az összeállításról, de volt a szomszédom is, az LKM vendégházban, én is ott laktam addig, amíg nem kaptuk meg a lakást. Hosszú ideig dolgozott velünk, az évek során kiismertük egymást, tudta, ki mire képes. Nagyon sajnálom, hogy már nincs velünk...

Megcsináltatta Szabó Géza azt, amit kellett

A 12-szeres válogatott Szántó Gábor 1958-ban született Miskolcon, a jobbhátvéd 145 NB I-es találkozón lépett pályára a DVTK-ban 1976 és 1981 között.
– Csak jó szívvel tudok Gézára gondolni – indította nyilatkozatát. – Emlékszem, suhanc voltam még, amikor vagy az úgymond öregek tanácsára, vagy a maga, illetve az ifjúsági csapat edzőjének, Temesvári Miklósnak a tanácsára ,,kiemelt". Péntek volt, éppen pihengettem, olvasgattam otthon, Hejőcsabán, a Cseresznyés utcán, amikor megállt a DVTK busza, kiszállt, és azt mondta: ,,Gyere, szedd össze magad, megyünk, készülünk a szombati, Tatabánya elleni meccsre." Felmentünk a Csanyikba, összetartásra, másnap be is tett a kezdőbe, így debütáltam az NB I-ben, 1976. szeptember 4-én, 18 évesen. Géza testnevelő tanár-, és edző is volt, tehát megfelelően képzett pedagógus, aki jól megtanulta a szakmát. Nagy előnye volt, hogy megcsináltatta azt, ami a követelmény volt, amit meg kellett csinálni, az ,,öregebbek" ilyen olyan megjegyzései az egyik fülén bementek, a másikon ki. Ismerte a társaságot, tudta, hogy csibészek vagyunk, azt hittük, át tudtuk verni, ha levágtunk egy kört, vagy többet számoltunk, de nem. Nagy előnye volt, hogy hallgatott a rutinosabb játékosokra, nem ragaszkodott görcsösen ahhoz, amit kitalált, elképzelt. Sokszor még edzés után is kinn maradtunk a pályán, tökéletesítettük azt is, ami jól ment. A fociban sokat jelent, ha egy keret nem változik jelentősen évről-évre, ez volt a DVTK akkori sikerszériájának egyik alkotó eleme. Engem, mint fiatalt, külön bíztatnia nem kellett, elég bíztatás volt nekem, hogy ott lehetek a csapatban, és játszhatok. Mi is kaptunk ki, de a közönségünk még ekkor is megbocsátott, mert látták a szurkolók, hogy mindig kitettük a lelkünket a pályán, mi is, ő is nagy szívvel dolgozott a Diósgyőrért. Úgymond kölcsönösen ,húztuk fel" egymást, ő ugye oda kerülhetett az olimpiai válogatott mellé is másodedzőként, illetve volt az ,,Év edzője" is. Jómagam vasárnap tudtam meg, hogy elhunyt, szép kort élt meg, amiért tett is, hiszen aktívan sportolt, fizikálisan karban tartotta magát, ameddig lehetett, ameddig tudta.

A 15-20. percben

Sikerült elérnünk Szabó Géza fiát, T. Szabó Gábort is, aki elöljáróban elmondta, édesapja temetéséről később intézkednek, egyelőre pontos időpontot nem tud megosztani.

– Apukám a DVTK-val kapcsolatban különösen arra volt büszke, hogy az ő időszakában, hazai pályán, bajnoki mérkőzésen nem kaptak ki a Ferencvárostól – vágott bele. – Mindig nagy szeretettel beszélt a Diósgyőrről, a családunk második otthonának tekintette Miskolcot. 1970-ben születtem, amikor apa 1973-ban munkát vállalt a DVTK-nál, anyukámmal az első két évben még nem költöztünk át Salgótarjánból, erre csak 1975-ben került sor. A stadion közelében, a számozott utcáknál, a négyemeletes bérházak között lévő óvodába jártam, majd a Bulgárföldi Általános Iskolában végeztem el az első négy osztályt. Ugye 1981 elején mentették fel a munkavégzés alól, de arra a fél évre még Miskolcon maradtunk, majd a felső évfolyamot már Salgótarjánban kezdtem el. Az LKM vendégházában laktunk, természetes volt, hogy anyukámmal a hazai meccsekre kimentünk, de úgy, hogy a nagy tömeget elkerülve a 15-20. percben értünk a stadionba, ahol az volt az első, hogy felnéztem az eredményjelzőre. A fő tribünön ültünk, a többi edző, vagy futballista feleség, valamint gyerek mellett. Persze, az összes játékos tudta, hogy ki vagyok, a mérkőzések után a régi stadionnal szemközt lévő – már lebontott – büfében voltunk, és játszottam a hozzám hasonló korú srácokkal, például Veréb Gyuri fiával. Amikor visszamentünk Tarjánba, fociztam a SBTC serdülő III-as, II-es, és I-es csapatában is, azonban 1985-ben a Kazincbarcika elleni meccsen eltört a kezem, így gyakorlatilag abba is hagytam a focit, és elkezdtem asztaliteniszezni. Apukám sosem  mondta, hogy sajnálta-e, hogy nem lettem labdarúgó, lehet titkon örült volna neki, de alacsony voltam, nem tudtam sokat futni, kevésbé alkalmas a nagypályás játékra, amit valószínűleg ő is látott.