Nézőpont: Rosta felsőfokon

E pillanatban csak egy bizonyos: nehéz lesz korrekt módon, kizárólag tényekre támaszkodva, szakmai mederben tartva megvitatni a diplomaszerzők állami támogatásának kérdését. Napvilágot látott egy régóta szőnyeg alá söpört probléma megoldási kísérletének tervezete, amelyet egyszerre szült anyagi kényszer, piaci követelmény, és szembesülés az élettel, azaz a gazdasági-társadalmi igényekkel. A változtatás szükségszerűségét nehéz lenne vitatni, a választott eszközök azonban megérnek egy alapos átgondolást. Nyéki Zsolt jegyzete.A hazai felsőoktatást jellemző túlképzés és a kiadott diplomák rossz szerkezete évek óta téma, de senki nem tett ellene semmit. A vállalkozói érdekképviseletek hiába szajkózzák hosszú ideje, hogy a hazai szakképzés felborult aránya már a gazdaság fejlődését veszélyezteti, a feladat súlya és az érdeksérelemmel járó (s ezért a népszerűségi index csökkenését borítékoló) kockázat visszatartotta a mindenkori döntéshozókat.

Az országnak szüksége van a kiművelt főkre, talán jobban, mint valaha, de az elmúlt húsz évben divathivatások sora bukkant fel, s váltak fiatalok ezrei a tömegképzés áldozatává. E gyakorlat folytatása az új korosztály iránti felelőtlenség lenne - no meg ahogy az ország kasszája áll, ezt hitelből lehetne finanszírozni, amelynek visszafizetése épp az elhelyezkedési gondokkal szembesülő pályakezdőkre várna – ezt pedig már eljátszottuk a rendszerváltás idején…

Az egyes képzési területek államilag finanszírozott hallgatói keretszámának csökkentése a túlképzés visszafogásának adminisztratív eszköze, de nem biztos, hogy a leghatékonyabb. Az is elgondolkodtató tény, hogy az egyes egyetemeken, főiskolákon végzős hallgatók 25-50 százaléka nem veheti át a diplomáját, mert a 4-5 év alatt képtelen volt letenni a nyelvvizsgát. Ez egyszerre kérdőjelezi meg a szorgalmat és az elhivatottságot.

A másik aggodalomra és változtatásra okot adó tény, hogy a hallgatók egyre nagyobb hányada (néhol már minden harmadik diák) jelenti ki, hogy végzés után elhagyja az országot. Nos, akkor kinek is képezzük a magyar adófizetők pénzén a jövő szakembereit, az orvosokat, mérnököket? Németországnak, Angliának, Norvégiának? Egy olyan ország, amelyet a „Nyugat” a saját nyugalma érdekében egy tollvonással dobott a vasfüggöny mögé a csődre ítélt kommunizmus ideológiai érdekszférájába, s amikor a gazdasági versenyben kivéreztette a szocializmus táborát, lenéző fölényességgel konstatálta a diktatúra alól szabadulók szegénységét, elmaradottságát? Nekem valahogy nem esik jól, hogy miközben az adómból törlesztem a szocializmustól megörökölt, majd azóta jócskán megfejelt államadósságot, kitermelem a nyugdíjakat (immár a velem egykorú nyugdíjasokét is), angol, német vagy épp norvég táradalom számára gondoskodok orvosról, mérnökről.

Persze messze visz ez a gondolatsor, a probléma összetettebb, mert sok igazság ütközik ebben. A fiatal pályakezdőnek igaza van, ha megy, mert itthon nem tud megélni, a maradóknak meg igaza van, hogy nem szívesen finanszíroznak elvándorlást. Mindez a hazai felsőoktatási rendszer változtatásának szükségszerűségét erősíti meg. Ugyanakkor nem mindegy, hogy valaki azért hull ki a rostán, mert nem tanul, vagy azért, mert nem bírja anyagilag a tanulmányait. Aki komolyan tanul, megérdemli, hogy az adófizetők pénzéből támogatva szerezzen diplomát – szerencsésebb, ha a szorgalom és az elhivatottság dönt ebben.

- Nyéki Zsolt -