Jegyzet: Megbillent a csónak

Társadalmunk jogosult-e elvárásokat megfogalmazni azzal a nemzedékkel szemben, melynek tagjait diplomához segíti - Nyéki Zsolt jegyzete.

Megint egy vita, amelyben alapigazságok egymásnak feszülése a nemzet erőit, tartalékait őrli fel, miközben a megoldás leginkább határainkon túl rejlik. Szűnni nem akaró parlamentális vitában elemzik az alkotmányos alapjait annak, hogy társadalmunk jogosult-e elvárásokat megfogalmazni azzal a nemzedékkel szemben, melynek tagjait diplomához segíti a képzés feltételeinek megteremtésével; elvárhatja-e, hogy a mérnök, orvos, informatikus valamilyen formában törlesszen annak a közösségnek, amely őt a tudásához juttatta.

Morális, erkölcsi megközelítésben a válasz nem kétséges: igen, ez így természetes, hiszen – bár a tüntető hallgatók szerint övék az egyetem – az adófizetők állják az intézmények fenntartását, fűtését, a tanárok fizetését. Teszik ezt abban a hitben és reményben, hogy amikor megöregednek, lesz kinek átadni a stafétabotot az ország- s nemzetépítő munkában, és lesz kihez fordulni a betegségben.

Nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz. A fiatal (pontosabban: már nem csak a fiatal) szakembereink Angliában, Ausztriában, Németországban és más jóléti államokban állnak csatasorba. Ott, ahol munkájukért nagyobb anyagi megbecsülésben részesülnek – ez egy természetes reakció, miként a képzésük számláját álló társadalom kétségbeesése is az. („Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem hogy mit tehetsz te a hazádért…” J. F. K.) Megoldást kell keresni, amit nem a politikai konjunktúra ciklus lovagjai hoznak el, hiszen az elvándorlást előmozdító honi gazdasági közeg nem két-három év „eredménye”.

S itt kell helyére tenni a ’90 előtt diplomázókat illető „bezzeg te ingyen tanulhattál” vádakat is, mert tévedésről, vagy tudatos félrevezetésről van szó. Egyrészt a rendszerváltás előtt is kellett fizetni az egyetemi jegyzetekért, a kollégiumért, még ha ezek díjaiban jelentős részt tett is ki az állami dotáció – mint a kor érájában minden másban.

Akkor a társadalmi béke és nyugalom záloga, no meg a szocializmus jóságosságának bizonyítéka volt az állam támogatása az élet minden területén: a panellakáshoz jutásban, a nyaralásban (hát igen, azok a jó kis SZOT üdülők, a boldog békeidők…), a kenyér, a gulyásleves árában – eszébe jut még valakinek valami arról, hogy legvidámabb barakk és gulyáskommunizmus…? Ám mindezt kölcsönökből finanszírozta a rendszer, amíg bele nem fulladt az adósságba. Az olcsó étel, ital, lakás, nyaralás, és tanulás költségeit pedig fizeti az utókor – azok az egykori főiskolások, egyetemisták, akiknek ma a szemükre hányják, hogy ingyen tanultak. Nem, nem. Ők sem tanultak ingyen, csak épp utólag fizetik meg az árát, jókora kamatokkal.

Most viszont sokkal izgalmasabb a magyar képzésből és szakemberekből profitáló országok szerepvállalásának felvetése. Tudjuk, hisz a csatlakozással elfogadtuk és elismertük a munkaerő EU határokon belüli vándorlásának szabadságát, de ha közös csónakban evezünk, és az megbillen, akkor közös érdek az egyensúly visszanyerése. A kontinens nyugati fertálya olyan lépéselőnyben építi a maga társadalmát, őrzi életszínvonalát, hogy annak utolérése nálunk álom kategória. Ezt konfliktust a saját belharcaink sem oldják fel.

Nyéki Zsolt