Tükör előtt, szemlesütve

Az egykori halálraítélt csöndesen kopogott a lakás ajtaján. Bent, a lakásban az az ember lapult dermedten, aki ügyészként halált kért rá az ’56-os forradalom leverését követő bosszúhadjáratban. Több mint ötven év telt el, idős emberek voltak már mindketten. Nem a leszámolás vágya vezette az ’56-os forradalmárt – mondta is a zárt ajtón keresztül: „Én már nem haragszom magára…” Csak szeretett volna egyszer a szemébe nézni annak, aki végtelen gonoszsággal akarta őt akasztófára küldeni. Nyéki Zsolt írása.

Fónay Jenő (a szabadságharcos Széna tériek helyettes parancsnoka) és Mátsik György (vérbírósági ügyész) elmaradt szembesülése is rég volt már, de ettől drámaibb jelképet nehéz lenne hozni a kommunista-szocialista diktatúra önmagát is megtagadó, gyáva kimúlására.

Erre is emlékeztet az ’56-os magyar forradalom, az a különös tükör, amelybe az egész világ máig csak szemlesütve tud pillantani. A világ, amely 1956-ban ámulattal nézte, hogyan száll szembe egy jobb sorsra érdemes, kivéreztetett nemzet a rettegett szovjet birodalommal. Segíteni azonban nem segített, mert az érdeke ezt diktálta – és csendes volt akkor is, amikor a szabadságharc leverése után „az ideiglenesen hazánkban állomásozó” Szovjet Hadsereg pártfogásában új diktatúra tobzódott akasztófákkal szegélyezett úton. Persze, hogy nehéz ilyen tükörbe nézni, ahogy mindmáig képtelenek rá az MSZMP még élő funkcionáriusai – de az utódpárti generáció is inkább stigmaként viseli, mintsem csak egyszer is vállalja a beismerő, elítélő szembesülést a történelemmel. Nehéz megérteni azt is, hogy ha a II. világháborús bűntettekért kíméletlenül, mindhalálig tart a kutatás, a felelősségre vonás, a közelebbi történelem gaztettei miért úszhatták ezt meg. Hogyan hallhatott meg ágyban, párnák közt például a szadista ávós vezér Péter Gábor (1993), a kínvallató Farkas Vladimir (2002) vagy a körömtépő Bauer Miklós (2008). Amíg tisztelgünk ’56 hősei előtt, addig ezek a kérdések sem évülnek el.

- Nyéki Zsolt -