Karácsonyi történet a tortáról

Az 1950-es évek végén, 60-as évek elején még nagyon kis gyerek voltam, azonban ez a karácsony és annak egész napja mélyen beivódott életembe. Nagyszüleim Abaúj térségben laktak, kis falu, egy kis iskola, egy templom, a kocsma, no és a fűszerbolt. Karácsony napja, mint a mesében, valahogy így kezdődik.

Nem álom, hogy gyönyörű hóesésben indulok el a bolt felé, kezemben a fehér tejeskannával – mely ma is megvan. Mint a verset, úgy sorolom az ünnepi tortához szükséges alapanyagokat, melyet nagymamám a lelkemre kötött. Ármin, a boltos füléről leemeli a jó öreg ceruzát, majd kis cetlire írja az adatokat. Markomból a pénzt átveszi, gondosan ügyel, hogy a visszajáróval el tudjak számolni. Nagymamám már az ajtóban vár, a lyukacsos szatyorból asztalra kerülnek az ünnepi tortához hiányzó dolgok, és kezdődhet a torta elkészítése.

Tudni kell, nagymamám sajnos asztmás volt, így egy egy munka elvégzése sokszor egy egész napba beletelt, mert a fulladás akadályozta a folyamatos munkavégzésben. Nagyapám, akit nagymamám hol Gézának, hol meccsembernek hívott gondosan, jó melegben tartotta a fehér, Salgó feliratú tűzhelyet. Előbbi szeretett, becses keresztneve, utóbbi, hogy idősebb korára nagyothalló emberként a fülét mindig a Telefunken sistergő rádióra tapasztotta, hogy a hétvégi körkapcsolásos meccseket hallgatni tudja. Egyébként örökmozgó ember volt, mindig tett-vett, nagyon sokat dolgozott. A hidegszobában – mert én csak így hívtam – karácsony tiszteletére mindig be lett gyújtva a szép cserépkályhába. Titkon azt hittem, már jár a Jézuska, talán hozza az ajándékokat is. Ezt abból gondoltam, hogy találtam egy kőkemény konzum szaloncukrot, melyet ebéd előtt, minden tiltás ellenére jóízűen, pompásan elfogyasztottam. S hogy kitöltsem a nap további részét, megkezdtem a gombfocibajnokság döntő mérkőzését Szepesi közvetítésével. A gombokat még ősszel sikerült beszereznem a családom tagjainak téli kabátjairól, nem gondolva arra, kellemetlenséget is okozhatok nekik hideg, szeles téli időben. Nagyszerű elfoglaltság volt, és nagyon népszerű.

Nagymamám szépen lassan, de meg-megpihenve készítette a tortát. Oda-odapillantva láttam, gyakran megáll a munkában, azután újra erőt vesz magán, hiszen mégis csak ez lesz az ünnepi torta, gyermekei, unokái legnagyobb örömére.

Jómagam tisztán hallottam nagymamám kérdő szavát, melyet csak úgy, önmagának mondott: hová tegyem a tortát, ha elkészült, hogy Géza véletlenül fel ne borítsa?

Azt gondolom, nagyapám sűrű tennivalója lévén ebből mit sem érzékelt. Alig várta, hogy a délutáni busszal megérkezzenek szeretett családtagjai abból az alkalomból, hogy együtt ünnepelhessük a karácsonyestét. No és az elmaradhatatlan napi újság, melyet János, a postás mindig utolsóként kézbesített számára. Ilyen elfoglaltságok közepette látta, amint a gyönyörű piskóta az asztal közepére kerül abból a célból, hogy nagymamám az előre elkészített csodálatos csokoládékrémmel bekenje. Láttam, amint ketten közel kerülnek egymáshoz, és nagymamám minden erejét összeszedve az asztalnál nagyapám fülébe súgja. „Géza, mondd meg, hová tegyem a tortát addig, míg ki nem tesszük a verandára? Nemsokára jönnek a gyerekek, attól félek, a nagy jövésben-menésben, széles mozdulataid közepette elfelejtkezel róla.”

Közben a tűzre is kellett tenni az aprófát, és bizony többször nyikordult az úgynevezett hidegszoba ajtaja is, hiszen nagy Jézuska-járás lehetett. Ma is érzem a szobából pillanatokra engem átölelő fenyőillat soha semmivel sem pótolható érzését. Nagymamám első félhangosan kiejtett gondolata szerint a csodálatosan elkészült tortát a kis szekrény tetejére szerette volna tenni, azonban sajnos fizikailag nem bírta, és nem is ért fel olyan magasra. Pedig nem is volt olyan magas a szekrény, csak hát idős korára kicsit „összébb megy” az ember. Így történt, hogy így utólag nem tökéletesen átgondolt módon a könnyebb utat választva, és bízva abban, hogy nagyapám hamarosan visszatér az udvarról s majd segítségére lesz, a fotelba tette a remekművet.

Nagyapám ekkor lépett be a hideg udvarról, és azon melegében lerázva kabátjáról a friss hópelyheket, teátrális mozdulatokkal belehuppant a mögötte évtizedek óta elhelyezkedő fotelba. Háttal állt neki, de behunyt szemmel is eltalálta volna. A másodperc törtrésze alatt történt, láttam, hogy nagymamám szája szólásra nyílt, ám hang nem hagyta el a száját. Fejét lehorgasztotta, és újabb fulladás kerítette hatalmába. Nagyapámnak, mint aki megérezte a bajt, derűs, karácsonyt váró arca elkomorodott. Valószínűleg szerette volna nem megtörténté tenni, ami megtörtént, azonnal eljutott a tudatáig, hogy nagy a baj. Fészkelődni sem mert a fotelban, lassú mozdulatokkal, erősen nagymamám tekintetét lesve igyekezett felállni a fotelból. Sikerült. Majd ezután hátranézett, tekintete találkozott a teljesen szétlapult, valamikor még kerek formájúra tervezett tortának nevezett édességgel, onnan nagymamámra nézett, majd újra a tortára, azután mindez kezdődött elölről.

Leírhatatlan volt mindezt látni és megélni. Imádtam őket. Boldog vagyok, hogy leírhattam, ma is a fa alá teszem immáron kis unokámnak is ezt a régi kis karácsonyi történetet.