„A miskolciaknak benne van a DNS-ében a színházszeretet”

Kétszáz éve, 1823. augusztusában nyílt meg Miskolcon Magyarország mai területének első kőszínháza. Ezt ünnepli most a teátrum és a város. A helyi közösség színházszeretete hagyományosan legendás – az évforduló arra is lehetőséget ad, hogy rögzítsük: a rajongás már Déryné előtt is megvolt. Amikor még nem rendelkezett saját épülettel a színjátszás, már akkor is érdekelte annyira a nézőket előadás, hogy ehhez igazították a megyegyűlést. A magyar színházi világ is elképesztően sokat kapott Miskolctól. Kétszáz évvel ezelőtt menedéket, otthont, fellépési lehetőséget biztosított a város; minden korszakban jeles művészeket nevelt, s a hazai repertoár építésében is szerepe volt – erre hívja fel a figyelmet Mikita Gábor színháztörténész-muzeológus. A miskolci színészmúzeum szakmai vezetője válaszolt kérdéseinkre.

Tételmondat a teátrum kétszáz évét ünneplő megszólalásokban, hogy a miskolci színház a hazai magyar nyelvű színjátszás origója. Milyen tartalommal tudja megtölteni ezt a kijelentést a szakirányú történetírás? Mit adott eddigi fennállása idején a Miskolci Nemzeti a hazai magyar nyelvű színjátszásnak?

Kétszáz évvel ezelőtt menedéket, otthont, fellépési lehetőséget biztosított; minden korszakban jeles művészeket nevelt, s a hazai repertoár építésében is szerepe volt. Miskolc többször is megmentette a széteséstől az akkor induló magyar színészetet: először 1815-ben, amikor a pesti játszóhelyét vesztett magyar színjátszó társaságnak otthont adott, majd 1823-ban, amikor megnyitotta a Magyar Királyság első magyar nyelvű kőszínházát, s 1828-ban, amikor újabb hajléktalanná vált pesti társaságot fogadott be. Minden korszakra igaz, hogy a magyar színház nevelőfészkeként a legjelesebb művészek tanulták meg itt a „mesterséget”. Csak néhány példa: a Miskolcon színésszé érő első generáció, Déryné, Egressy Gábor, Megyeri Károly és a többiek voltak a Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház alapító művészei. A Nemzetinél maradva a legsikeresebbnek nevezett, az „aranykort” jegyző Paulay Ede is itt kezdte a pályáját. De más jeles igazgatók is kötődtek ide: fiatal színészként szintén innen indult a kolozsvári színház és filmgyártás legnagyobb alakja, Janovits Jenő. Sebestyén Géza pedig Miskolc után az 1920-as, 1930-as években a pesti Városi színház (a mai Erkel Színház) és a Budai Színkör igazgatójaként a magyar zenés színjátszás egyik legsikeresebb igazgatója lett. Ha a műfajokat, darabokat nézzük: Pergő Czelesztin igazgató innen vitte fel Pestre az első operát, a Béla futását. Latabár Endre Miskolcon és Kassán honosította meg az 1860-as évek legmodernebb, legfrissebb műfaját, a francia operettet. Az 1920-as években Móricz Zsigmond „mintaszínháznak” nevezte a miskolci társulatot. Az 1950-es években Miskolc hozta vissza a repertoárba a görög drámairodalmat, ennek köszönhetően itt született meg Kazimir Károlyban a formabontó, népművelő, epikus körszínház gondolata, melyet a Városligetben valósított meg, s a hatvanas évek egyik legizgalmasabb színházi műhelye lett. Az 1960-as években Horvai István rendező a hazai Brecht-játszást indította a Koldusopera és az Arturo Ui rendezéseivel. Itt adták az első magyar abszurdot, Mészöly Miklós Ablakmosóját. A rendszerváltáskor itt rendezte első színházi munkáit Szász János, itt dolgozhatott először rendezői státuszban Zsótér Sándor. Többek között neki köszönhető, hogy Miskolcon az elsők közt érvényesült egy új dramaturgiai-rendezői gondolkodásmód, amely szakított a korábbi, alapjaiban szöveg(hű) színjátszással. A miskolciak egy új színházi nyelv, jelrendszer meghonosításának kezdeményezői közé tartoztak akkor. 

A jelenhez közeli szakmai közbeszédben elsősorban mégis a kaposvári és a szolnoki színház hetvenes-nyolcvanas évekbeli munkássága érdemelte ki az elismerő figyelmet, és csak legújabban vetik egybe az említett műhelyek jelentőségét Csiszár Imre miskolci – 1979 és 1988 közötti - művészeti vezetői időszakával. Mennyire alapos ez a megközelítés, amelyik az itteni aranykorként tünteti fel ezt a szűk évtizedet?

Már a nyolcvanas években is egy szinten emlegették a társulatot a kaposvárival és a szolnokival. Tarján Tamás színikritikus, irodalomtörténész írta le szó szerint: „A nyolcvanas években Miskolcra fókuszált a színházi szakma.” Akkor is, lelkes kritikaolvasó diákként, és ma is kutatóként azt tapasztaltam, tapasztalom, hogy a szakma és a korabeli sajtó a legnagyobb figyelemmel követte akkor, hogy mi történik Miskolcon. Érdemes átnézni például a Színház című lapban a színikritikusi szavazatokat és díjakat – Miskolc az élen járt egy nagyon erős mezőnyben. De az együttműködések más színházakkal – például a Szentendrei Teátrummal, a gyulai Várszínházzal, a pesti Játékszínnel - is az elismerés legfontosabb bizonyítékai. Csiszár Imre, s mellette a Kaposvárról induló Szőke István, vagy Szikora János rendkívüli expresszív erejű, egyéni megközelítést tükröző rendezései, a kezdetekkor Selmeczi György zenei vezetői működése mai szemmel nézve is érvényes és óriási erőt mutató színházat jelez, ahogy a vendégek, Major Tamás, Fodor Tamás, Jancsó Miklós munkái. Tapasztaltam: a Szikora rendezte 1984-es Romeó és Júlia előadás videofelvétele például közel negyven év után is elvarázsolja a legfiatalabb generációt is. 

Mi teszi korszakká a korszakot? A színházra művészetként tekintő egységes és következetes koncepció? Ha igen, miért nem aranykor a Csiszár Imrét követő Galgóczy Judit művészeti vezetői időszaka, miközben mindketten ugyanannak az igazgatónak, Gyarmati Bélának a vezetése mellett formálták a miskolci színház arculatát? És hol van a helye például az utánuk következő Hegyi Árpád Jutocsa, Kiss László, Halasi Imre színházcsináló gyakorlatának?

Kell egy erős vezető - legyen az igazgató vagy művészeti vezető -, akinek az „akarása” magával tudja ragadni a társulatot, aki fel tudja szárnyaltatni a csapatot, fel tudja izzítani az előadásokat. Verebes István írta például, hogy a hetvenes évek közepén örömmel szerződött Kaposvárról Miskolcra, mert itt volt a vidék legerősebb színészgárdája. De a középszerű rendezők nem tudták a legkiválóbb színtársulatot a legjobb színházzá emelni. Nagyon erősek a megítélésben a szubjektív tényezők, a színházi hangadók véleménye. A szakma és a közönség is sokszor türelmetlen vagy igazságtalan. S a megítélés idővel változhat is. Csiszár és csapata távozása után Galgóczy Judit együttesének működését hatalmas visszaesésként éltük meg, csak az operajátszás újraindítását értékeltük. Ráadásul a rendszerváltás forrongó hangulata is rányomta a bélyegét a működésre, felerősödtek, s híre ment a belső ellentéteknek is. Mai szemmel nézve azt kell mondanom, hogy az első évad után újra magára talált az együttes Margitai Ági, Kovács Lajos, és a fiatalok, köztük Szervét Tibor, Gesztesi Károly ideszerződésével. Árkosi Árpád akkori miskolci rendezéseit ugyanolyan élénk figyelmemmel kísérte a szakma mint korábban Csiszárét. S vannak, akik az akkori, zenei vezetőhöz, Gillay Andráshoz köthető zenés bemutatókat emlegetik nagy szeretettel. Mégis, Csiszárék után akkor nem láttuk annyira az értékeket. Hegyi Árpád Jutocsa társulatának az adott lendületet, hogy egy egyedülálló öt játszóhelyes, komplex színházi negyed született, mely sokirányú kezdeményezések elindításához adott lehetőséget, és nyújtott megfelelő teret, köztük Kamondy Zoltán rendező Csarnokbeli kísérleteihez vagy az operafesztiválhoz. Ennek köszönhetően váltott ki ismét országos figyelmet a színház. Halasi Imre a tánctagozat megteremtésével fejezte be a színház háromtagozatúvá válását. Az ezredforduló színházában Krámer György, Kozma Attila a mindennapokra is reflektáló táncszínháza teremtett sajátos miskolci stílust. 

Nem úgy van ez egyébként, hogy a közönség szempontjából nem a nagyobb időbeli egységek számítanak, mivel színházképünk eleve előadásról előadásra formálódik? Ha egy évadban két Csehov-előadást látunk, nem az az első gondolatunk, és a maradandó élményünk, hogy Kiss Csaba a direktor, hanem hogy mennyire máshonnan és másmilyennek mutatja Trepljov drámáját Molnár Gusztáv, mint Rusznák András.

A közönség nagyon erősen kapcsolódik egy-egy társulathoz. A magánigazgatók korában, amikor évente váltották egymást az igazgatók, nagyon markánsan elhatárolódtak egymástól az együttesek, és a közönség is erősen jelezte távolmaradásával, vagy rajongásával, hogyan viszonyul az együtteshez. A hatvanas évektől volt egy évtizedeken átívelő stabil színészgárda – Komáromy Éva, Máthé Éva, Péva Ibolya, Ábrahám István, Varga Gyula, Somló Ferenc és a többiek –, és egy nagyjából egyféle színházi stílus, akkor valóban kevésbé számított, hogy ki a direktor. Manapság viszont – ez országos jelenség - az új vezetések nagyon határozottan el is határolódnak a korábbitól, lecserélik szinte a teljes együttest, valamint más-más rendezői stílus érvényesül egy-egy előadásban. Szállóige: „Most mi megmutatjuk a közönségnek, hogy milyen az igazi, jó színház.” Ez azzal is jár, hogy a közönség is cserélődik, illetve már nemcsak a színészre figyel, de a vezetői-rendezői gárdát is minősíti, korszakokról beszél, nemcsak alakításokról.

Kiváló teljesítményeket idézhet az emlékezetünk. De mit lehet elmondani az alkotókról azokból az időkből, ahová már nem ér el a ma élők emlékezete? Közkeletű, hogy Déryné kedvéért színházat épített a közösség, hogy a Latabárokat Miskolchoz köti a színház, hogy Latinovits Zoltán itt szeretett bele Ruttkai Évába. Ki mindenki érdemelné meg az utókor megbecsülését és mit tud tenni ezért a megbecsülésért a színészmúzeum?

Azt szoktam mondani, hogy a színházban mindig az aznapi előadás, a holnapi premier a fontos. A nézőt az érdekli, hogy az ő jegye „kire szól”, s nem foglalkoztatja, hogy ki alakította A csárdáskirálynőt vagy Hamletet száz évvel ezelőtt, s egyedül a saját színházi múltjához van kötődése. Így csak a színháztörténet csúcsteljesítményei, vagy a valamilyen művelődéstörténeti érdekességgel is bíró művészek jutnak túl az idő és az emlékezet rostáján. Felsorolhatatlan a rangos, valamilyen szempontból érdekes művész, aki kötődött Miskolchoz. Kevés szó esett eddig például azokról, akik nemzetközi karriert építhettek a Miskolcon szerzett tanulóévek után: így például Pilinszky Zsigmond, a költő nagybátyja az egyik legjelentősebb, világhírű Wagner-énekes lett, vele készítették az első teljes Wagner-operalemezt. A Pádly Margit-Endrey Jenő színészházaspár az amerikai magyarság körében lett meghatározó színházcsináló, illetve rádiós személyiség. A nézőtéren ülőkről se feledkezzünk meg: itt szívta magába a színházszeretet, itt leste el a színházi hatásmechanizmust diákként a Hollywoodig eljutó Lengyel Menyhért, vagy A csárdáskirálynő szövegírója, Bela Jenbach. Pár napja félfüllel hallottam, hogy A csárdáskirálynő új bemutatója kapcsán megjegyezte az egyik beszélgető: az írója miskolci volt. Száz évig azt se tudtuk, hogy Jenbach magyar, miskolci születésű, pár év alatt sikerült a köztudatba visszahoznunk ezt a tényt is. A színészmúzeum kiállításai mellett a folyamatos színháztörténeti előadások, programok nagyban hozzájárulnak, hogy már a legfiatalabb generációk érdeklődését is felkeltsük, illetve az idősebbeket segítsük emlékeinkben megerősíteni… 

A mai színigazgató, Béres Attila soha nem mulasztja el a semmihez sem hasonlítható miskolci közönség dicséretét. És valóban: mintha minden elfogadható lenne, amit a színház nyújt. Emberemlékezet óta nem bukott látványosat előadás, és a koronavírus-járványt követően szinte kötelező eleme az ünneplésnek az állótaps. A miskolci közönség színház iránti rajongása Déryné óta eleve adott?

Ez a rajongás, a színház iránti elkötelezettség már Déryné előtt is megvolt: a XVIII. század második felében előfordult, hogy a minorita diákok színielőadásához igazították a megyegyűlés időpontját. Amikor pedig 1800-ban megkezdték miskolci fellépéseiket az erdélyi színjátszók, a város azonnal tágas nyári színkör építésébe fogott. Amikor Dérynéék társulata Miskolcra érkezett, nem csak lelkes, de értő közönséget talált. A Benke József 1815-ös Hamlet-alakítását megörökítő, külföldi színházakban is jártas kritikus is fontosnak tartotta hangsúlyozni a miskolci nézők értő és lelkes hozzáállását: „Itt tapasztaltam legelőször a Magyar Hazában, mit tesz a’ Publicummal az Actor. Akár milyen esztelenül viselte is magát Hamlet,(…)– semmi illetlen sibongás, semmi gyermekes zaj őtet játszásában meg nem zavarta. Az vele együtt érzett, ’ s annak érzése őtet a Játék végével meg is jutalmaztatta.” 

Megfejthető-e, hogy mi táplálja a miskolciak szinte feltétel nélküli színházszeretetét? Mi ez a Szervét-őrület? címmel harminc éve jelent meg írásom arról, hogy Szervét Tibort – mondjuk így - a tenyerén hordja a város, és hogy ebben a sztárságban önbecsülésünk is megmutatkozik: ha egy ekkora formátumú színész lát fantáziát közönségeként bennünk, és itt képzeli el a pályáját kiteljesedni a kedvünkért is, akkor nyilván vagyunk valakik.

Ha azt nézzük, hogy már a kezdetekkor milyen odaadás volt a színjátszók iránt, akkor igazat kell adnunk annak a megállapításnak, hogy a miskolciaknak benne van a DNS-ében a színházszeretet. A mondás - miszerint egy avasi pince és egy színházbérlet kell ahhoz, hogy valaki miskolci polgárnak neveztessék - jelzi, hogy az itt élők identitásának milyen meghatározó, tartást adó része lett a színházkultúra. A taps Miskolcon ennek a kétszáz évnek is szól: tisztában vagyunk vele, hogy a színházszeretetünk, a színházi kultúránk egyedülálló, valóban önbecsülésre okot adó, kiemelkedő értékünk. S ez nemcsak kérkedés: a miskolciak a napi előadások mellett valóban rengeteg személyes emlék-kötődéssel és színházi tudással rendelkeznek. A minap a főutcán egy kávézó utcai teraszáról ütötte meg a fülemet egy fiatalember hangja: „Déryné Jászberényben született.” Van még egy város, ahol fiatalok Dérynéről tudnak és beszélgetnek? Ez Miskolc. Ez a kétszáz év…