,,Márió" úgy gondolja, nem voltak elég jók

– Némi megszakítással tíz éve járok ki, legutóbb június 20-án érkeztem meg. Nyilván jórészt anyagi okai vannak, hogy ezt a munkát csinálom – kezdte az egykori futballista, akinek a trénerkedésben is van tapasztalata. – Voltam edző Ózdon, és máshol is, utánpótlásban, de túl jó ember vagyok erre a szakmára... Számomra az az első, hogy a játékos dolgai haladjanak, fejlődjön, az ő érdeke az első, kerüljön a tehetségéhez képest a legmagasabb szintre. Nem vagyok pénzéhes, nem az volt a célom, hogy én keressek ,,óriásit", mint edző. Arra büszke vagyok, a mai napig, hogy mind úgy jönnek hozzám a játékosok, akikkel együtt dolgoztam, hogy megölelnek, megpuszilnak. Nehéz ez a focisztori, nem kopognék be sehová, ez teljesen elképzelhetetlen. A saját utamat járom, ez a legfontosabb, először mindig magamba nézek, néztem. Van egy nagyon egyszerű példa, egy klub itthonról, ahol ugyanígy gondolkodnak: a nemrég Liverpoolba igazolt Szoboszlai Dominik édesapja, Szoboszlai Zsolt a játékostársam volt annak idején, és az egyesületénél, a Főnix Gold FC-nél olyan munka folyik, hogy több helyre is adtak, adnak játékosokat, olyanokat, akik megállják a helyüket. Kialakult náluk egy olyan szakember gárda, akik úgy dolgoznak, ahogyan – szerintem – kell. Ha már szóba hoztam Dominiket, drukkolok neki, hogy jól süljön el a liverpooli pályafutása, nem mindekiért adnak ki ott sem annyi pénzt, mint amennyit érte kiadtak.

Kopácski, Csehszlovákiából

Az 55 esztendős egykori középpályás hivatalosan 2012. decemberében hagyta abba az aktív futballt, Tarnaleleszen, egy kisebb megszakítással 34 évre nyúlt a karrierje, mivel 1978-ban igazolta le az Ózdi Kohász.

– Szuper gyermekkorom volt, a foci volt a mindenem – válaszolta a kezdeteket fírtató felvetésre Máriási Zsolt. – Ózdon családi házban laktunk, a Petőfi utcában, építkeztünk, úgyhogy abban is dolgoznom kellett. Az edzésre biciklivel jártam, ha leengedett a kerék, akkor futva, nem volt messze a stadion, csak 1,5-2 kilométerre. Édesanyám szülésznő volt, faterom a kórházban karbantartó, egyszem gyerekként nőttem fel. Az általános iskolát a Petőfi Sándor Iskolában végeztem, emlékszem, sokszor elcseréltem azt a banánt, amelyet édesanyám kapott a munkahelyén, párizsis szendvicsre. Csináltam, csináltunk focipályát a lakásunknál is, a vászon focicipőt, a ,,kopácski"-t Csehszlovákiából kaptam. A 81/82-es bajnokságban az NB I-ben szerepelt a Kohász, voltam rendszeresen labdaszedő, mint utánpótlás játékos, beugrik, hogy azon ősszel, november végén rettenetesen fáztam a pályán az Újpesti Dózsa elleni mérkőzésen. Nagy élmény volt élőben látni az olyan legendákat, mint Kardos Józsi, Nagy Laci, vagy ,,Törő", Törőcsik András, akivel utána jó ismerősök lettünk. Úgy néztem rá, mint az istenre. Akkor kiváló csapat volt Ózdon, nagy szerencsém volt, olyanok tanítottak gyerekként, akik tudták mi a labdarúgás. Tokár Béla, Utassy Gyula, Osváth László, és még mondhatnám...

Máriási Zsolt szülővárosában sosem játszott sem NB I-es, sem NB II-es meccset. Az ÓKSE az 1985/1986-os pontvadászatban megnyerte a harmadik vonalban a Mátra csoportot, ezen bajnokcsapatnak volt tagja az akkor mindössze 18 esztendős játékos, még most is őrzi az akkor kapott érmet. Viszont 1986 nyarán leigazolta a Videoton.

– Akkor már ifjúsági válogatott voltam, de összességében mintegy húsz alkalommal játszottam korosztályos válogatottban – emlékezett vissza a Horvátországot és Ausztriát is megjárt korábbi futballista, aki az ózdi Bródy Szakközépiskolában érettségizett, mint villamos gépszerelő, és elektrolakatos. – Legelőször Rákosi Gyula volt az edzőm, valahogy rám talált, biztosan ajánlottak neki Ózdról. Szóval 86-ban elkerültem a Vidihez, akkor, amikor éppen generációváltás zajlott a klubnál, az 1985-ös sikercsapatból próbáltak eladni játékosokat, akiket lehetett, tudtak. Olyan társaságban, sztárok között voltam, amiben benne volt Horváth Gabi, Csongrádi Feri, Májer Lajos, Wittmann Géza, egyikük másikuk a nevemet sem tudta, csak úgy szóltak, ha mondjuk valahová elhívtak – ami megtiszteltetés volt –, hogy gyere ,,kicsi". Fiatalon vonzott, ami ott volt, az előző sikeres év is, nem is kellett sokat várni a debütálásomra, 1986. augusztus 23-án, a 2. fordulóban a 70. percben álltam be csereként Sallói Pista helyett a Tatabánya ellen. A 82. percben szabálytalankodtak ellenem, a megítélt büntetőt a korábban Csepelről érkezett Kovács Feri berúgta, így nyertünk 1-0-ra, az edzőnk Tajti József volt. Ezt követően végig játszottam, minden úgy zajlott, ahogyan gondoltam. Viszont a helyezésünk nem volt valami fényes, a 14.-ek lettünk, éppen bennmaradtunk. Még négy szezont maradtam, javulgattunk, 1989-ben a negyedikek tudtunk lenni a Budapest Honvéd, a Ferencváros, és az MTK-VM mögött, 29 mérkőzésen kaptam lehetőséget Kaszás Gábortól.

Verébék és a szurkolók  

A székesfehérvári ,,kaland" 1991 nyarán ért véget Máriási Zsolt számára, aki akkor Siófokra távozott.

– Akkor jött a siófoki klubhoz egy német tulajdonos, Andre Ritter, aki hozta egy honfitársát is edzőnek, Eduard Geyert, ő, és Varga István ketten irányították a csapatot – elevenítette fel a 32 évvel ezelőtti eseményeket az akkor 24 éves futballista. – Jártak azért ilyen-olyan autók már akkor is Siófokon, de olyan Mercedest, mint amivel Ritter közlekedett, addig még nem láttam. Ígértek mindent, természetesen pénzt, komolyan terveztek, rajtam kívül leigazolták még többek között Fischer Palit, Fodor Imrét, Gregor Józsit, de aztán az ősz végére, novemberre elfogyott a pénz. A tavasszal sokkal kisebb volt a javadalmazás, de végigjátszottuk, a negyedik helyet szereztük meg. Állítom, ha nincs ez a krach közben, mi vagyunk a bajnokok, és lehet, hogy nem a Ferencváros. Az évad végén, Keszeg Pistával együtt eligazoltam Győrbe, az ETO-hoz. Nem sok meccsen volt ott, összesen tíz, olyan helyzet alakult ki, hogy 1993 tavaszán el kellett jönnöm, de nem is volt baj, mert azzal, hogy Diósgyőrbe mentem, közelebb lehettem Ózdhoz.

Azon esztendő áprilisában debütált Máriási Zsolt az élvonalbeli Diósgyőri FC-ben, amely a 13. lett a táblázaton, és emiatt osztályozót kellett vívnia az EMDSZ Soproni LC-vel, az NB II Nyugati csoportjának ezüstérmesével. Az első találkozót 1-0-ra a piros-fehérek nyerték, viszont a visszavágón 5-0-ra alulmaradtak, így kiestek a másodosztályba.

– Nagyon szégyelltem magam amiatt, hogy nem tudtunk bennmaradni – vallotta be a volt középpályás. – Persze, mi mást tűzött volna ki a klubvezetés a következő bajnokságra, mint hogy vissza kell jutni, de sajnos a feltételek nem voltak ideálisak, úgy gondolom, éreztem, hogy nem volt meg a megfelelő egység. Nem is lettünk csak negyedikek a Keleti csoportban. Ehhez az egész diósgyőri szakaszhoz annyit mindképpen hozzátennék: benn laktam a belvárosban, villamossal jártam ki edzésre a stadionba, az volt a legkényelmesebb, találkoztam minden nap a szurkolókkal. Mindent el lehetett intézni barátilag, mondjuk költözést, vagy bármi kellett, bármi hiányzott, javítani kellett autót, vagy villanyt. Óriási tudású játékos volt Adzsojev – akivel jó barátok voltunk, feljártak hozzánk –, pedig akkor már túl járt a harmincon, ügyesebb volt, mint Galaschek Peti, későbbi csapattársam, aki ,,óriási király" volt a Vasasban. Milyen emberek voltak Diósgyőrben! Veréb Gyuri, Salamon Józsi, Tatár Gyuri, letérdelek előttük, olyan nagy játékosai voltak a klubnak. Ők a Diósgyőr, meg a szurkolók, ennyi. Ha jó a csapat, akkor szinte mindig telt ház volt, és lesz most is, ebben biztos vagyok, kíváncsi vagyok, hogy Kuznyecov mit tud kihozni a keretből. Egyszer voltam az új stadionban, az előző kiesés évében.

Öt barátságoson

Diósgyőr után a Vasas következett a sorban, a Fáy utcában három szezont húzott le Máriási Zsolt.

– Nagyon büszke vagyok a ,,Vidiben" töltött első időszakomra, jó társaság jött össze, de a Vasas egy igazi nagy család volt – hangoztatta. – Illovszky Rudi bácsiról, és Mészöly Kálmánról csak szuperlatívuszban lehet beszélni. Rudi bácsi nem csak edzőként volt fantasztikus, hanem emberként is, ő testesítette meg a klubot, teljesen elérzékenyülök, ha róla van szó...

A válogatottban ötször húzott mezt az ózdi származású labdarúgó, 1988 és 1990 között, Görögország, az Egyesült Államok, Franciaország, Ausztria, és Kolumbia ellen – valamennyi barátságos összecsapás volt. Mint 1986 után sok-sok játékosnak, neki sem adatott meg sem Eb-, se vb-szereplés.

– Ennyi jutott a válogatottban, örülök neki. Hogy miért nem sikerült hosszú ideig nagy tornákra kijutnunk, jó kérdés, biztos lehetne elemezgetni, de én csak annyit mondanék erre, hogy az eredmények alapján nem voltunk annyira jók... – nyilatkozta.

1997-ben megadta a sors Máriási Zsoltnak, hogy légiós lehetett (először), ugyanis a horvát NK Osijek labdarúgója lett, Fischer Pállal együtt.

– Nem levezetni mentem oda – idézte fel a 26 évvel ezelőtti történéseket. – Több minden miatt játszottam csak két meccsen. Az egész nem volt olyan jó, mint előtte gondoltam, hogy lesz, lehet, annyira nem voltam kedvenc, és más stílusban is focizott a csapat. Ami nagyon nagy hiányosságomnak bizonyult az a nyelv, annak hiánya, ugyanis sem angolul, sem németül nem beszéltem. Ez probléma volt, de nem csak nekem, a korosztályunkból szinte mindenkinek. Ezt fel lehet róni nekünk, az biztos, ha ma lennék aktív játékos, sok mindent másképpen csinálnék, ezt is.

Máriási Zsolt azt is megjegyezte, a labdarúgás nagy igazsága, hogy az eredmények elérése érdekében a ,,munkát nem lehet megspórolni", illetve azt, hogy ,,két egyeneset rúgsz a labdába, és miliárdos leszel".

Ugyanakkor szomorúan konstatálja, hogy Ózdon milyen állapotban van az egykor óriási csatákat megélt stadion.

– Erre nagyon nehéz bármit is mondani. Az NB I már nem jön vissza, és az az embertömeg sem. Akik még szerették anno a városban a futballt, már  járókerettel járnak... – zárta a beszélgetést a 254 NB I-es találkozón 30 gólt elérő Máriási Zsolt.