,,Álmomban nem gondoltam, hogy én olimpikon leszek"

Az MTK válogatott versenyzője még bő 22 évvel ezelőtt a Miskolci VSC-ben lett igazolt versenyző, azok után, hogy egy vármegyei versenyen felfedezte a zöld-fehér klub trénere, Drotár Ottó, aki beszélt a karcsai általános iskola akkori testnevelőjével, Molnár Istvánnal, illetve Rita anyukájával is.

Utazások Miskolcra

– Valószínű, hogy ha anya nem jár utána ennek a dolognak, és nem hívja fel Ottó bácsit, akkor bizonyos, hogy kézilabdázó lettem volna, és nem atléta – kezdte lapunknak adott nyilatkozatát Nemes Rita. – Előtte, addig, éltem a normál gyerekek életét, Molnár István tanár úr gyerekeivel együtt nőttem fel, nagyon közel laktunk egymáshoz. A karcsai iskola mögött volt egy bitumenes pálya, szinte minden délután ott voltunk, általában fociztunk. Sok fiú barátom volt, mozgékony voltam, rúgtuk a labdát. Pista bácsi nagyon jól tudta oktatni a kézilabdát, ő adta az alapokat a később, magas szintre eljutott Tóth Katalinnak, és Dakos Noéminek is. Szóval teljesen úgy nézett ki, hogy én is ebben a sportágban próbálom ki magam, amíg el nem jött az az ominózus atlétika verseny Miskolcon. Anyukám megbeszélte a tennivalókat Drotár Ottóval, és elkezdtem hozzá feljárni edzésre, heti kétszer, hatodikosként. Volt, hogy édesanyám jött velem – aki egyedül nevelt bennünket –, és volt, hogy a nővérem, ez egy nem kis áldozat volt a részükről. A tanítási órák után felültünk a volánbuszra Karcsán, bementünk a sátoraljaújhelyi MÁV-állomásra, ahonnan körülbelül két óra volt az út, megcsináltuk az edzést, és jöttünk vissza. Volt olyan, hogy visszafelé Ottó bácsi kísért el, Mezőzomborig, ahol lakott, onnan egyedül mentem tovább Újhelyig. A mai fiatalok, fiatal sportolók ilyet el nem tudnak képzelni, mások már a körülmények, a lehetőségek. Hétvégente sem volt pihenő, jöttek a különböző versenyek, reggel 6-kor ismét elindultam otthonról, és 15-16 óra között értem haza. Igazából az a furcsa, hogy mindezt sosem tekintettem tehernek. Amióta elkezdtem ezt az egészet, rengeteg emberrel dolgoztam együtt, akik segítettek, támogattak, bíztak bennem. Elsősorban az édesanyám, ha ő akkor nem úgy dönt, akkor most biztosan nem beszélünk atlétikáról, Párizsról. Ottó bácsit már említettem, de köszönet a már elhunyt Schweickhardt Gyula bácsinak a dobó edzésekért, Matisz Lászlónak, Szász Lászlónak, akikkel nagyon élvezetes volt a munka Miskolcon. Komoly tét nem volt, csak csináltam, amit kellett, mindig javulgattam, és jöttek az eredmények is. Akkor álmomban nem gondoltam, hogy én olimpikon leszek, ekkorát sosem mertem álmodni, főleg akkor nem, amikor 2009-ben abbahagytam. Szürreális is egy kicsit, hogy megtörtént.

Mindenki ismer mindenkit

A beszélgetést azzal folytattuk, hogy egy kis közösségben, településen jobban elismernek bármilyen eredményt, és a párizsi hazajövetel után már megjárta a Budapest-Karcsa utat Nemes Rita.

– Igen, elmentünk először Bogácsra, a barátnőmékhez, ott eltöltöttünk egy estét, és utána indultunk el Karcsára – sorolta a hétpróbázó. – Még anya sem mondta senkinek, hogy otthon leszek, mert volt benne némi bizonytalanság. Fura volt kimenni az utcára, ugye Budapesten senki sem ismer, óriási a forgalom, a forgatag, Karcsa ezzel szemben egy nyugodt, csendes hely, ahol mindenki ismer mindenkit – így bennünket, anyát is, aki ápolónő. A szomszédok gratuláltak, a párommal elmentünk biciklizni, a pályánál hajtottunk éppen, ahol focimeccs zajlott, a mi csapatunk játszott a Máddal. Odajöttek szülők, gyerekek, volt olyan futballista, aki kijött szögletet rúgni, és eközben gratulált. Nagyon jól esett, hogy így értékelték a munkámat. Amin átmentem, átéltem, a pályafutásom lehet egyfajta példa, nem kell ahhoz tökéletes pályán edzeni, hogy valakit felfedezzenek, ha tehetséges, akkor ki fog tűnni. Itt inkább az a kérdés, ki, mit tud kezdeni a lehetőséggel, milyen emberekkel találkozik a sportpályán, az életben, merre viszik. Különben úgy néz ki, hogy az elkövetkezendő napokban ismét hazalátogatok, addig még elindulok a hét végi csapatbajnokságon, három számban, súlylökésben, magasugrásban, és gerelyhajításban. Ugye az olimpiát követően nem volt túl hosszú szünet, senki, én sem akartam, hogy a csb előtt esetleg elmenjen, visszaessen a formám. Viszont testileg, és lelkileg kell a felfrissülés ezután a hosszú, sok edzéssel, sok versennyel tarkított szezon után. Úgyhogy hétfőtől lesz két hét pihenőm, és ekkor kerül sor egy felsőzsolcai – talán kazincbarcikai –, és az újabb karcsai útra. Szeptember 30-án aztán elkezdjük a felkészülést a jövő évre. Az alapozás a legunalmasabb rész, rengeteg a futás, az erősítés, a start elég messze van még, januárban lesz csak az első verseny.

Figyelte a testét

A párizsi indulását, a részvételét eképpen élte meg Nemes Rita, aki nem volt teljesen egészséges a francia fővárosban.

– Az olimpiára 24-en jutottunk ki női hétpróbázók, a kvalifikációs időszak stresszes volt, mert bár nem álltam rosszul, de sosem lehetett tudni, hogy jön valaki, akiről előtte még csak nem is hallottál, és megelőz, szintet csinál – sorolta Nemes Rita. – Tehát nem lehetett ülni a babérokon, folyamatosan szükség volt a jó eredményekre. A kvalifikációs időszak során szinte végig a 18. hely környékén voltam, a 2023-as budapesti világbajnokság után a tizenhatodik helyen álltam, végül tizennyolcadikként jutottam ki az olimpiára. Amikor eldőlt, hogy megyek, természetesen boldog voltam, azonban az olimpia előtt pár héttel, az edzőtáborozás során megütöttem a derekam. Az ezt követő első két napban csak kocogni tudtam, és gyógytornára jártam, nem pihentem ki teljesen, kialakult egy ideggyulladás, ami eléggé zavart, főleg a sprintekben. Amikor kimentem, nem nagyon éreztem, de tudtuk, hogy a 200 méteren lesznek kérdőjelek, fog bennem maradni, a többi számnál nem aggódtam. Kezelt az orvosi stáb is, a verseny előtt szinte át sem mozgattam, csak nyújtottam, kerékpároztam. Az első nap volt a 100 m gát, a magasugrás, a súlylökés, és a 200 méter, másnap a távolugrás, a gerelyhajítás, illetve a 800 méter. Volt egy kis pánik bennem, sírás, önbizalom-hiány, kétely, hogy itt vagyok, és nem tudok végig menni... Sokat használt a masszírozás, a tapelés. A 100 gáton csak a gátakat néztem, hogy fussam le, hihetetlen volt a tömeg, brutális volt, amikor 70 000 ember szurkolt, szinte leírhetetlen volt a miliő. Kétszáz méteren biztonságit mentem, nem lekocogtam, de figyeltem a testem. A távolugrást sajnálom, az edzéseken egész jól ment, kicsit ugrottam magamhoz képest. Bíztam a gerelyhajításban is, de nem állt össze teljesen. A 800 méteren meglepődtem, egyéni csúcsot futottam, pedig nem tudtam úgy készülni rá, mint amikor egészséges vagyok. A verseny végén jöttek interjúk, azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy nagyon örültem Xénia hetedik helyének. Két riválisával is pontosan ugyanannyi pontot szereztek, ami elég ritka. Én csalódott voltam a 18. hely miatt, ha egészséges vagyok, a 10-12. helyen zárhattam volna, ami azért sokkal szebb lett volna. Ugyanakkor volt, aki nem tudta végig csinálni, tehát amit ebben a helyzetben ki lehetett hozni, kihoztam, nem lettem utolsó. Nagy köszönet a klubomnak a támogatásért, Szabó Dezső edzőnek a közös munkáért, Xéniának pedig az együtt edzést. Köszönet a sok üzenetért az értem izgulóknak, nekem szorítóknak, a telefonom egy ideig nem is tudta azt a sok jó kívánságot feldolgozni. 
A pályafutása további részét firtató felvetésre az alábbiakat mondta az 1989-es születésű atléta.
– Még mindenképpen versenyeznék, egyelőre a fedettpályás idényig tervezek. Az Eb Hollandiában lesz márciusban, a világbajnokság Kínában, nem sokkal ezután. Meglátjuk, hogyan sikerül, hogyan reagál majd addig, és akkor a testem. Az atlétika a szerelmem, mindent ennek köszönhetek, szóval még valamennyit tervezek vele – zárta nyilatkozatát.