DVTK: az első nagy siker

Az 1976/77-es szezon a diósgyőri labdarúgás egyik legszebb idénye volt, igaz, nem a bajnoki szereplés miatt. Ugyan a tabellán elfoglalt 10. hely nem nevezhető rossznak, különösen annak tudatában, hogy az azt megelőző kilenc kiírásban mindössze egyszer (az 1970-es félidényben) sikerült ennél jobbat elérnie a DVTK csapatának, de mégsem emiatt, hanem a Magyar Népköztársasági Kupában nyújtott remek szereplés okán maradt emlékezetes ez az időszak.
A bajnokságban egyébként kifejezetten rosszul rajtolt a csapat, a Videoton elleni 1-0-s hazai siker után zsinórban öt mérkőzést veszített el, és a 6. fordulót követően az utolsó előtti (17.) helyen szerénykedett. Akadt azért pozitívum is, az 5. fordulóban, a Tatabánya elleni diósgyőri meccsen (1-2) bemutatkozott a DVTK-ban a 18 esztendős Szántó Gábor.
Aztán szép lassan feljebb araszolt a gárda, és a 10. fordulóban bravúros győzelmet aratott a bajnoki címvédő, addig veretlen (az előző játéknapon az Újpestet 3-0-ra elintéző) Ferencváros ellen! A meccs előtt az együttes legrutinosabb játékosát, Hajas Imrét köszöntötték a 250. NB I-es fellépése alkalmából. A 25 ezer néző nemcsak neki tapsolhatott, hanem az egész csapatnak, a lelkesen és időnként jól játszó Diósgyőr, Oláh Ferenc duplájával és Fekete László góljával győzte le az FTC-t.

DVTK: szegedi alapozás

A téli szünetben kemény alapozáson vett részt a gárda, a szegedi repülőtéren alaposan megszenvedtek a fiúk a jobb erőnlétért. Igaz, nem is futballisták lettek volna, ha nem próbálnak egy kicsit „csalni”…
„A reptéren minden reggel kimértem a teljesítendő távot – idézte vissza az eseményeket Szabó Géza. – A sík területen messzire el lehetett látni, de azt pontosan nem tudtam megállapítani, hogy a játékosok elfutnak-e a kijelölt pontig. Ezért eleve ötszáz méterrel többet mértem ki, mert ismertem őket, és tudtam, hogy megkurtítják a távot. A felkészülés végén Szegedről egyenesen Budapestre, a lóversenytéri futóversenyre mentünk, és a csapatviadalon mi nyertük az első futamot. A győzelem után nevetve mondták a játékosok: látja, Géza, elsők lettünk, pedig Szegeden mindig lerövidítettünk a négyezer méterből! Én meg mosolyogva válaszoltam: még az a szerencse, hogy rendre többet mértem ki…”
A tavaszi szezonban a Kazincbarcikáról igazolt Kerekes János és a Balassagyarmatról szerződtetett Szalai István is bemutatkozott a csapatban, amely az előző évhez képest négy helyet lépett előre a táblázaton. Egyénileg Salamon József emelkedett ki, aki a Népsport osztályzatai alapján – 6.343-as átlaggal – a legjobb középhátvéd lett, az összesített ranglistán a negyedik helyen végzett, és bekerült az „Év csapatába”, amely így festett: Buús – Török P., Salamon, Kereki, Tóth J. – Kolár, Müller, Pintér S. – Fazekas, Pásztor, Várady B.
Mégsem ez volt Salamon legnagyobb sikere, hanem az, hogy társaival együtt a magasba emelhette a Magyar Népköztársasági Kupát!

A négyes döntő

A korábbi évektől eltérően nem szimpla finálét, hanem négyes döntőt rendeztek a kupában. A Diósgyőri VTK a selejtezőcsoportban a Debreceni VSC-t, az Edelényt, a Záhonyt és a Józsai Haladást előzte meg, majd a második csoportkörben a Videotont, a győri MÁV DAC-ot és a Nagykanizsai Olajbányászt utasította maga mögé. A legjobb négy közé jutásig 14 mérkőzést játszott, ebből 11-et megnyert. A négyes döntőbe a Diósgyőr mellett az utóbbi három év bajnokcsapata, az Újpesti Dózsa, a Ferencváros és a Vasas kerültek be, reálisan nézve szinte semmi esélye nem volt a DVTK-nak a végső sikerre.
A fináléban körmérkőzés volt. Az első találkozón, Gyöngyösön a kissé „nagy mellénnyel” futballozó Újpesti Dózsa ellen – Görgei (2), Tatár és Oláh góljaival – 4-1-re nyert a csapat. A második meccsen Egerben már nem sikerült a bravúr, a Ferencváros 3-0-ra legyőzte a DVTK-t. A körbeverések miatt viszont úgy alakult a helyzet, hogy az utolsó meccsen, a Vasas–DVTK találkozón dől el a kupa sorsa: amelyik csapat nyer, az az MNK-győztes!
Hatvanban 7000 néző előtt játszották a döntővé előlépett találkozót. A Veréb – Szántó (Teodoru B.), Salamon, Váradi O., Kutasi – Oláh, Tatár, Kerekes (Hajas) – Szalai, Fekete, Görgei összetételű gárda nagy csatában legyőzte az angyalföldieket. A meccs egyetlen, de annál fontosabb gólját a 85. percben Tatár György szerezte, ezzel lett kupagyőztes a Diósgyőr. A vidéki csapatok közül – a debreceni Bocskai (1930), a Szolnoki MÁV (1941) és a győri Rába ETO (1965, 1966, 1967) után – negyedikként véshették fel a díszes serlegre a DVTK nevét.
„A szövetségben annyira bíztak a fővárosi csapatok egyikének győzelmében, hogy a kupát nem is hozták le Hatvanba, ezért azt a mérkőzés után nem lehetett átvenni – mesélte Szabó Géza. – A következő héten Diósgyőrben, a Lenin Kohászati Művek vendégházában adták át ünnepélyes keretek között a serleget és az érmeket, ami számomra azért is volt különleges, mert ott laktunk a családdal, azaz házhoz jött a kupa.”
Az MNK-győzelemmel a DVTK a KEK-ben indulhatott, emiatt fel kellett újítani a diósgyőri stadiont. A lerobbant öltözőket, fürdőket nemzetközi szintűvé kellett átalakítani, szükség volt sajtópáholy építésére is, és a gyepszőnyeget is ki kellett teljesen cserélni. A kupasiker után azonnal elkezdték a sporttelep rekonstrukcióját, ezért a bajnokságból hátralévő két hazai meccset az MVSC-pályán játszotta a csapat.
„A pályafelújítást végző munkások már dobták volna ki a szemétbe a régi gyeptéglákat – emlékezett vissza Szabó Géza. – Szóltam, hogy kár lenne azokat elszállítani, inkább rakják le a stadion mögötti sík területre, és alakítsanak ki ott egy új játékteret. Így lett a DVTK-nak végre füves edzőpályája – hiszen addig csak salakos pálya volt – és ezután rossz idő esetén óvni lehetett a stadion gyepszőnyegét.”