Szelávi, hiszen a verejték, az verejték

Miskolc - Jancsó Dóra betegsége miatt a C’est la vie című zenés játékban a darab rendezője, Seres Ildikó is fellép.Az új szereposztás szerint Fatiguée, az egykori színésznő Seres Ildikó és Dominique, az egykori balett táncos: Szirbik Bernadett. A Jászai-díjas művésszel és Szirbik Bernadettel, a mű másik szereplőjével beszélgettünk a csütörtöki bemutató előtt.

Fontos a színész személyisége

– Igen, ugyanis nem mindegy, hogy ki játszik egy szerepet – mondja Seres Ildikó felvetésünkre, hogy változik-e rendezői szempontból az előadás. – Fontos a színész személyisége, és amikor ennyire közel vagyunk a közönséghez, bizony nagyon nem lehet hazudni, mert azt a publikum azonnal észreveszi. Egy hét azzal ment el, hogy Berni ne Dórit én pedig, ne Bernit akarjam pótolni! Hogy merjünk önmagunkból építkezni, a saját hangunkon beszélni. Gyakorlatilag egy új előadást kellett csinálnunk, ám szerencsére a szöveg egyikünk számára sem volt ismeretlen. Én sem nulláról indultam, hiszen a dramaturg munkát is én végeztem. Nagyjából tudtam a táncokat is, hiszen a dalok koreográfiáját én készítettem. Segítségemre volt az asszisztensem, Érsek Judit. Viszont Berninek meg kellett vívnia azzal, hogy „magával beszélget”.

Nehéz volt a beugrás? – kérdezzük.

– Át kellett kapcsolni az agyamat, az biztos! – véli Szirbik Bernadett. – De mégsem ért olyan stresszként, mint egy klasszikus beugrás, hiszen tudtam, hogy mire mennyi idő van. Miután kiderült, hogy sajnos Dóri nincs, utána abszolút úgy voltam vele, hogy akkor én vagyok. Most már talán jobban szeretem Dominique-ot, mint szerettem Fatiguée-t (nevet). Ám ez így is van rendjén! Hogy fiatal lettem volna-e Fatiguée-hez? Azt hiszem igen, bár nem tartom magamat táncosnak.

– Abszolút! Egy balerinára 30 évesen azt mondják, hogy öreg. Én pedig már túl vagyok a harmincon – teszi hozzá, amikor szóba hozzuk a „korfüggőséget”. – Idősödő vagyok, de még nem vagyok Fatiguée-korban. Bár már tolnak az anyaszerepekbe - hiába nem érzem mindezt belül. Dórival más volt persze, hiszen korban közelebb állunk egymáshoz. Érdekes, mert mást gondolok most a darabról, mint amikor elkezdtük.

Felszabadult örömzenélés

Ildikó közbeveti, hogy emlékszik: miként és mivel instruálta az eredetileg Dominique-ot próbáló Jancsó Dórát.

– Örömmel tapasztaltam, hogy Berninek nem kellett már ezeket elismételnem, mert megjegyezte, mit gondolok a szerepről. – árulja el. – Nem titok az sem, hogy minden próbát rögzítünk, otthon megnézem és közben jegyzetelek, mert kell a külső szem. Egyébként mindig csodáltam azokat a színész-rendezőket, akik játszanak és rendeznek egyszerre. Nem tudom, mások hogy csinálják, nekem az volt a taktikám, hogy elnyomtam magamban a színészt, és azt tartottam elsődlegesnek, hogy az előadás biztos lábakon álljon. Most már foglalkozhatom a szerepemmel is.

Felszabadító erő-e az, hogy ha azt csinálhatnánk, amit akarnánk? – kérdezzük. Az iskolában, a munkahelyen, a színpadon. Az életben.

– A felszabadult örömzenélés az pontosan ez - mondja Seres Ildikó. – Ha olyat játszik, énekel az ember, amit szeret, azt lehet érezni! Ez nem csak a művészetben, hanem minden téren igaz. Hogy ha olyan munkád van, amit szeretsz, akkor az nem is munka. Ezért is nem fizetnek meg minket, mert szeretjük azt, amit csinálunk és azt gondolják, hogy örüljön neki, hogy csinálhatja. Hát én örülök!

Ha szereted, nem munka

Berni úgy fogalmaz ennek kapcsán, hogy azok közé tartozik, akinek az a munkája, ami a hobbija. Az életben azonban nem szereti a nem tervezett dolgokat, a váratlan helyzeteket.

– A darabban nagyon nagyon jók a dalok, és hihetetlenül jó, hogy élő a zene - folytatja. - Szeretek énekelni! Mindig akkor érzem magamat teljesen felszabadultnak, amikor énekelhetek.

És, hogy mitől lesz jó az előadás? Seres Ildikó határozottan azt mondja, hogy akkor, ha úgy érzi a közönség, hogy „robban a dolog”. A kulisszatitkokról megtudjuk, hogy eredetileg szünettel lett megálmodva az előadás. Aztán megnézte a művészeti tanács...

– Mindenki azt javasolta, hogy egyben kéne játszani! - mondják egyszerre. – Húzós ez a 90 perc így, szünet nélkül, de igazuk volt! Jobb így!

Életszagúbb lesz az előadás, hiszen a verejték, az igazi verejték.

- Juhász-Léhi István -