A koronavírus támadás a nanovilágból

A művér és annak az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról tett kutatási eredményei tették nemzetközi szinten elismertté Szebeni Jánost, aki publikációi révén ott szerepel a Kutatók Világranglistáján. Magyarországot 1985-ben hagyta tartósan el, 22 évig az Egyesült Államokban folytatta tudományos munkáját, ahol többek között HIV ellenes gyógyszerekkel, az AIDS-farmakológiával is foglalkozott. 2006-ban tért haza, azóta a Miskolci és Semmelweis Egyetemen habilitált professzor, akadémiai doktor. Jelenleg a nanotechnológia segítségével létrehozott gyógyszerek, többek között a hírvivő RNS-t (mRNS-t) tartalmazó, Covid–19 elleni liposzomális vakcinák allergiás mellékhatásaival foglalkozik egy nemzetközi farmakológus- és immunológuscsoport tagjaként. A kutatóval felfedezéseiről, a nanomedicinákban rejlő lehetőségekről, valamint a tudomány és a fantasztikum világáról is beszélgettünk.

A Miskolci Egyetem büszke arra, hogy olyan oktatója van, akit közleményei nemzetközileg is elismertté tettek. Ön, aki az életrajza szerint több mint két évtizedig élt, kutatott és oktatott az Egyesült Államokban, hogyan került Miskolcra?

A Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közalapítvány 2006-ban létrehozott Miskolcon, az egyetem mellett egy nanotechnológiai kutatóintézetet (Bay-Nano). Pályáztam az intézetben meghirdetett Nanomedicina Osztáy vezetésére, amit elnyertem, így családommal együtt hazaköltöztünk. Orvosi végzettségem révén nemsokára az egyetemi oktatásba is bekapcsolódhattam. Az egészségügyi karon a Nanotechnológia és Regeneratív Medicina tanszék oktatójaként biológiát és immunbiológiát tanítok. A nanomedicina a milliméter 10–100 ezred részének megfelelő mérettartományba tartozó gyógyszerek kutatásával, fejlesztésével foglalkozik, amely területen belül én elsősorban az úgynevezett liposzómák, azaz gyógyszerszállitó zsírkapszulák felhasználásával foglalkozom, azok immunológiai mellékhatásaira fókuszálva. Innen ered érdeklődésem a liposzomális vakcinák biztonsága iránt.

Tudatosan vagy véletlenszerűen tapintott rá a jövő orvostudományát jelentő nano-biotechnológiára?

Ösztönösen, valami sugallat hatására. Egy, az 1980-as évek elején Sümegen rendezett „Membrán” konferencián láttam meg egy posztert, ami a liposzómák szerkezetét, felhasználhatóságát mutatta be. Teljesen lenyűgözött a gondolat, hogy irányítani lehet a gyógyszereket a hatásuk helyére, mellékhatás nélkül. Ezt követően kezdtem el foglalkozni akkori munkahelyemen, az Országos Hematológiai Intézetben egy liposzómán alapuló, oxigénszállító (hemoglobint tartalmazó) művér létrehozásával. Érdekes kísérleti eredmények születtek, az 1982-ben Budapesten rendezett Nemzetközi Hematológiai Konferencián többen felfigyeltek rájuk. Ösztöndíjas meghívásokat kaptam neves laboratóriumokba Angliában, Svájcban és Új-Zélandon. Az utóbbi tanulmányi út lejárta után hazatérve nagy meglepetésben volt részem. Mai szemmel hihetetlen a történet: a teljes egészében kint végzett munkából írt tudományos cikk első piszkozatán nem szerepelt két itthoni főnök asszony neve, akik hozzájárultak kiutazásomhoz, de más közük nem volt a munkához. Emiatt vita alakult ki az itthoni vezetőm és a meghívóm, az új-zélandi Robin Carrell professzor, világhírű hematológus, a Royal Academy tagja között, aki egy levelében megjegyezte: milyen érdekes egybeesés, éppen 1984-et írunk, George Orwell hasonló autokrata rendszer vízióját írta meg az 1949-ben kiadott 1984 című bestseller regényében. Ez a mondat az akkor központi bizottsági tag főnökasszonynál kiverte a biztosítékot, és órákon belül az utcán voltam, sőt még a kutatástól is eltiltott. Több hónapon át állás nélkül voltam, mígnem az Országos Élelmiszer- és Táplálkozástudományi Intézetbe fel „mertek” venni. Egy év eltelte után a Tucsoni Egyetem meghívására Arizonában találtam magam, ahova később családomat is kivihettem. Két évet ott töltöttünk. Onnan kerültem Marylandbe, Bethesdába, az Egyesült Államok legnagyobb Nemzeti Egészségügyi Kutatóintézetébe (National Institutes of Health – NIH), ahol újra liposzómákkal foglalkozhattam. Itt született az AIDS-farmakológiához fűződő felfedezés egy gyógyszer HIV-vírus ellenes hatásáról, ami annak idején bejárta a magyar sajtót is. A NIH után Bostonban, a Harvard Egyetemen kaptam ösztöndíjat, ahonnan később visszamentem Bethesdába, az amerikai hadsereg Walter Reed Kutatóintézetébe, ahol a művér anafilaxiás reakciót okozó mellékhatásának, az úgynevezett komplement aktivációs álallergiának, szakszóval pszeudoallergiának (CARPA) lettem – számos kollégával együtt – első, névadó leírója. A komplementrendszer az immunrendszer egyik védekező mechanizmusáért felelős vérfehérje-hálózat, azóta is kutatásaim fókuszában áll.

Ha jól értem az anafilaxia orvosi kifejezést, a teljes szervezetet érintő, életveszélyes rosszullétről van szó.

Igen, az anafilaxiás reakció az allergiás embereknek injekciós vagy infúziós kezelést adó orvosok réme. Sok minden kiválthatja: rovarcsípés, a hétköznapi élelmiszerek valamelyik alkotórésze, bizonyos gyógyszerek, amelyek közül talán a legismertebb a penicillin. Akár halálos is lehet, ha nem védik ki időben életmentő beavatkozással. Ilyen reakciók keltettek riadalmat Angliában tavaly decemberben a Pfizer–BioNTech Covid–19 ellenes vakcinájával történt első oltások után.

Mekkora gondot jelent a vírus elleni védőoltás által kiváltott allergiás reakció?

Amint máshonnan is érkeztek jelentések a vakcina által okozott anafilaxiás reakciókról, úgy tűnt, ez a probléma gátja lehet a védőoltás elterjedésének. Szerencsére a gyártók és a hatóságok azonnal reagáltak, és a súlyos allergiások kizárása a vakcinálásból megoldotta a problémát. A Covid–19 elleni oltást ma mindenhol alapos orvosi kikérdezés vagy kivizsgálás előzi meg, és az oltóközpontok fel vannak készülve az esetleges allergiás reakciók kezelésére. A reakciók ily módon rendkívül ritkák lettek – egy eset százezer oltás után. A problémának inkább tudományos jelentősége van, mivel a tünetek nem teljesen magyarázhatók hagyományos allergiával. Sokan azt gondoljuk, a jelenség ugyanaz az álallergia, mint amit a liposzomális gyógyszerek intravénás adása vált ki. Ez nagyon jó hír, hiszen a komplement aktivációs pszeudoallergiának (CARPA) számos egyszerű előrejelző, megelőző és kezelési módja van. Lehetőségem nyílt nemrég ezt az álláspontot egy olyan videókonferencián kifejtenem, ahol az USA legnevesebb allergológusai vettek részt a Pfizer és Moderna képviselőivel együtt. Ennek nyomán jelenleg folyamatban van egy nemzetközi tanulmány publikálása a kérdésről. A cél, hogy az allergiás emberek se maradjanak ki az élet- és gazdaságmentő vakcinaprogramokból. Reméljük, hogy a megoldás megtalálásával a figyelem elterelődik a rendkívül ritka anafilaxiás reakciókról, így nem lesz muníciójuk a vakcina ellenzőinek. (A konferenciáról bővebben a Science Magazin oldalán, angol nyelven olvashatnak.)

Létezik amerikai, angol, orosz, kínai Covid-vakcina. Mindegyiknek ugyanaz a hatásmechanizmusa?

Nem, mindegyik különböző, csak a Pfizer–BioNTech és a Moderna vakcinája hasonló. Eddig ezzel a kettővel foglalkozunk, mert ezek kaptak felhasználási engedélyt, ezekre vannak klinikai adatok. A vakcinának az emberi szervezetre gyakorolt hatásával természetesen a fejlesztés során is foglalkoztak, de akkor még nem volt elégséges adat, hogy az allergiás reakciók felszínre kerüljenek. Igaz, rendkívül kis százalékban okoz ez gondot, százezer ember közül egynél, ami Magyarországra vetítve talán száz embert jelenthet. Ellenben az Egyesült Államokban vagy Indiában több tízezer esetre lehet számítani, ezért is kell figyelni a veszélyes immunreakciók megelőzésére. A most engedélyezett orosz és angol vakcinákról még nincs elég információ.

Amit mond, a hétköznapi emberekben nem igazán csökkenti az oltással kapcsolatos bizonytalanságot.

Ez bizonyára azért van, mert a Pfizer és a Moderna vakcinája teljesen új technológia, az emberek ezért úgy érezhetik, hogy ők valamiféle kísérletnek a részei. A hagyományos oltóanyagokkal ellentétben az mRNS-technológiával készülő oltóanyag nem elölt vagy legyengített vírust tartalmaz, hanem egy vírus fehérjéjének a hírvivő – angolul: messenger – RNS-ét. Ennek felhasználásáról még nincs sok tapasztalat. Az általános félelmet tükrözik a hosszú távú mellékhatásokról szóló teóriák, de ezeknek nincs semmiféle tudományos alapja. Az egyetlen bizonyítható mellékhatás az allergiás betegeket érinti, amire jelenleg az az egyetlen megoldás, ha nem oltják be őket. De nem szabad, hogy ez gátolja a vakcina terjedését és általános használatát, és ahogy említettem, van reális remény, hogy az anafilaxiás reakciók megelőzése megoldódik.

Jelentheti ez azt, hogy módosítani kellene a vakcina összetételén?

Ez nem egyszerű, hiszen ha változtatnának, akkor újra kellene indítani az engedélyeztetési folyamatot, amire a jelen helyzetben nincs idő. Ha azonban elkerülhetetlen, a gyártók nyilván változtatnak, a jelenlegi gyógyszerhatósági engedélyek mind sürgősségi, átmeneti hatályúak.

A kérdőjelek számát tovább növeli, hogy a vakcina megjelenése után a vírus újabb, fertőzőbb változata jelent meg.

Valóban sok nyitott kérdés van, ezek között az allergia tűnik a legkisebbnek. A vakcina mellett az egyetlen alternatíva a betegség hatékonyabb gyógyítása, amire szintén óriási erőfeszítések irányulnak világszerte. Ez a támadás a nanovilágból elképesztően pusztító.

Hogy érti ezt? Megelevenedett a tudományos fantasztikum világa?

Amikor a nanotechnológia kezdett elterjedni, Eric Drexler amerikai tudós, sci-fi-író az egyik könyvében (Engines of Creation, 1986) egy olyan víziót írt le, hogy egy tévedés miatt önreprodukcióra képes nanorobotok (nanobotok) jönnek létre, amik korlátlanul szaporodnak, magukba építve mindenfajta szerves és szervetlen anyagot, és nagy sebességgel felfalják világunkat. Ez volt a globális katasztrófát jósoló „Grey goo” teória, amitől annyira megijedtek annak idején, hogy évekre jegelték a nanotechnológiai kutatásokat. Később képtelenségnek nyilvánították az elképzelést, de most mintha megvalósulna, legalábbis részben, hiszen a SARS-CoV-2 vírus is egy önreprodukáló nanorendszer. A különbség az, hogy humánvírusként nem a környező világot, hanem az emberek tüdejét és egyéb szerveit roncsolja. Ha belegondolunk, a mai valóság egy tudományos fantasztikumba illő történet, amelyben egy száz nanométer nagyságú kis szerkezet önreprodukciós ámokfutása túltesz minden emberi tudáson, nehéz próbára teszi gazdasági és társadalmi szervezettségünket. A legelképesztőbb ebben, hogy vannak, akik tagadják a koronavírus létezését. Persze, volt, aki az AIDS-et okozó HIV-vírus létezésében is kételkedett, de ma már aligha van ilyen. Meggyőződésem szerint a Covid vírus létrejöttével kapcsolatos konspirációs elméletek, de a vakcina tagadása sem szolgálják a közös érdeket, a nanovilágból érkező ellenség visszaszorítását.

Említette, hogy a 80-as években kényszerűségből el kellett hagynia Magyarországot. Furcsa egybeesés, hogy napjaink egyik világszerte ismert kutatója, a Pfizer–BioNTech Covid-vakcinájának létrehozásában közreműködő Karikó Katalin is hasonló emlékeket őriz.

Valóban így van. Az egybeesést tovább színezi az a történet, hogy amikor még a Hematológiai Intézet által támogatott a liposzómatechnológián kezdtem dolgozni, Szegedre küldtek, ahol éppen Karikó Katalintól tanultam meg, hogyan kell liposzómát létrehozni. A sors érdekes fordulata, hogy 40 év után ismét összehozott minket ez a téma, hiszen én az ő liposzómaalapú vakcinájának egy speciális aspektusával foglalkozom, munkánk kiegészíti egymást.

Hogy látja: a kutatók új generációjának Önhöz hasonlóan meg kell küzdeniük akár a tudományos munka elismeréséért, akár a szakmai féltékenységgel?

Univerzális jelenség, hogy az elhivatott kutatók mindig nehézségekbe ütköznek. Ha megnézzük az alkotó emberek életrajzát, mindenütt kiderül, hogy küszködnek a környezetükkel, életük jelentős szakaszában a meg nem értés, a támogatottság hiánya veszi őket körül, amit legtöbbször az idő megold, előbb-utóbb megjön az elismerés. A küszködés elismeréséhez persze szerencse is kell, hogy olyan területen dolgozzon, olyan munkát végezzen az ember, aminek fontosságát felismerik és elismerik. A közösség viszi el a tudományt egy bizonyos fokra, onnantól viszont már az egyéni teljesítménytől és az intuíciótól függ, ki és mennyire tudja a már meglévő tudást még előrébb vinni egy-egy újabb építőkockával. Van egy mondás, amely szerint a jó kutató észreveszi az újat, lényegeset abban, amit mindenki csak néz, de nem lát.

Magas a kudarctűrő képessége?

Alapvetően nagyon érzékeny voltam, de az élet megtanított arra, hogy a kudarcokat nem szabad komolyan venni, mert az egyik nap sikertelenségéért kárpótol a másik napon elért siker. A kudarc nem akadály, hanem hajtóerő.

Mit kell tudnia egy kutatónak, hogy sikereket érjen el a maga szakterületén?

Összetett dolog ez. A legfontosabb talán az érdeklődés a téma iránt, hiszen anélkül nem menne. Kell aztán a szorgalom és elkötelezettség, hogy ha valamibe belekezdtünk, azt végig is vigyük. Az igazi kutatóban van mindezek mellett egyfajta belső hajtóerő, kíváncsiság a jelenségek okára, mechanizmusára, megoldatlan problémák megoldására. Minden napra van egy kérdés, amit meg kell válaszolni, probléma, amit meg kell oldani, írnivaló, amit meg kell írni. Karikó Katalin riportfilmjében úgy nyilatkozott: számára az otthon a laboratórium. Bevallom, én is hazaviszem a problémákat, az agyam mélyén továbbra is ott keringenek a megoldandó feladatok. Gyakran kérdezik, ha nem látok és hallok meg semmit magam körül, vajon melyik dimenzióban élek. Nem tudják, milyen jó, ha az ember reggel úgy ébred, hogy megálmodta a megoldását annak, amin előző nap „elszállt az agya”.

A nanomedicina tudománya elérte már a határait?

A tudományt nem lehet megállítani, de hogy milyen irányba megy tovább, előre senki nem tudhatja. A nanovilágból lefelé menni azonban már nem lehet, mert ott már az atomok vannak. De elképesztő sebességgel ismerjük meg az immunrendszer működését, amiről mára kiderült, hogy legalább annyira összetett, mint az idegrendszer. Magyarország az idegtudományban nagyon elismert, vagyunk immunológusok, akik hasonló reményeket táplálnak. A Covid–19 betegség előtérbe hozta az immunológiát, legyőzése szükségessé teszi immunológiai felkészültségünk jelentős előre lépését mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben.

Egy mai huszonéves kutatónak milyen lehetőségei vannak ma Magyarországon?

Vannak jó lehetőségek, az élettudományban az egyetemek nagyon jók, és ha valaki egy lendületes csoportban tud dolgozni, és birtokolja az említett kutatói kvalitásokat, az előtt megnyílhat a világ. De szinte előfeltétele a sikernek, hogy külföldi laborokban is tapasztalatot szerezzen valaki, és ha lehet, fenntartsa kapcsolatait. E tekintetben összehasonlíthatatlanul jobb feltételek vannak ma, mint amikor én voltam fiatal kutató, minimális számítógépes, telekommunikációs lehetőségekkel. Minden országban, minden laboratóriumban más a szellemiség, más szokások vannak, más a munkarend, mindenhonnan lehet valamit magunkba építeni fiatal kollégáink tanulságára, feltéve, ha azt észre is veszik és értékelik.

Harcolnia kell még ma is a sikerért?

Abszolút, nincs megállás, nincs babérszünet. Ha valaki kiesik a publikálásból, előadásokból, megbeszélésekből, telekonferenciákból, egy bizonyos idő után nagyon nehéz visszatalálni az élvonalba. Csakúgy mint a versenysportban, állandó edzésre van szükség. De szerencsére az agymunka nem annyira fiatalságfüggő, mint olimpikonnak lenni. Sőt, a hosszú évek tapasztalata kompenzálhatja a korral arányos teljesítménycsökkenést. Immunológusként azt kell mondjam, hogy az immunrendszer épsége a mindennapi aktivitásunktól is függ. Ha nem lenne mindennap valami tennivaló, megoldandó probléma, feladat, immunrendszerünk, testünk legyengülne, és már fiatalon végelgyengülnénk. A sok hosszú életű tudós vagy művész mind azt mondja, nem volt idejük betegségekre, idő előtti halálra.

Prof. dr. Szebeni János

Született: 1954

Végzettség:

Szakterület:

liposzómák biomedicinális alkalmazása; liposzómába zárt hemo­globin mint mesterséges vér; AIDS-farmakológia, nanomedicinák immunológiai mellékhatásai, pszeudoallergia, komplement rendszer

Oktatási tevékenység:

(A borítóképen: Prof. dr. Szebeni János: az általános félelmet tükrözik a hosszú távú mellékhatásokról szóló teóriák, de ezeknek nincs semmiféle tudományos alapja)